Képről Képre
Hátborzongató harmónia – Molnár Piroska színművésznő Keserü Ilona festményéről
2011-05. szám / Eszéki Erzsébet
Eszéki Erzsébet Így látunk mi című könyvében 37 közismert emberrel olvashattunk 37 beszélgetést egy-egy festményről, most, a személyes „képes mesék” folytatásaként Molnár Piroska választott
 képet: Keserü Ilona Véres közelítés (Bódy Gábor halálára) című festményét. A színészek drámában gondolkodnak, nem csoda, hogy Molnár Piroska, aki nemrég kapta meg a Nemzet Színésze címet, ezt a képet „hozta” a beszélgetéshez.
Mikor bukkantál erre a képre?
M. P.: Régóta ismerem Keserü Ilonát és a műveit, Kaposváron sokszor ő tervezte az előadásainkhoz a jelmezeket, a díszletet. Emlékszem erre a korszakára, amikor fölfedezte ezeket a sírköveket egy dunántúli temetőben. Megihlette ez a fantasztikus, kőből faragott hullámvonal. Készített ehhez a sorozathoz olyan változatot is, amelynél fehér vászonra rávarrt egy másik, kicsit kitömött vásznat, tehát kicsit kidudorodott az alsóból a másik anyag.
A hullámvonal ragadott meg?
M. P.: Az fogott meg, hogy Keserü Ilona az alsó hullámvonal fölé odatette a párját, és ettől van benne valami különös feszültség. Megjelenik az alsó hullámvonal, a harmónia mellett valami olyan izgalom, furcsaság, amelyben ott a dráma. Nem véletlen, hogy ez a címe: Véres közelítés. Vér csurog a felhőből a sírkőre. Számomra ez hátborzongató.
Harmonikus és hátborzongató egyszerre? Ez lehet színészként is egy előadó célja, hogy ilyen hatást érjen el?
M. P.: Ez a két szó valóban egyszerre jelenik meg bennem, ha látom ezt a képet. Ugyanakkor a kép alsó felében mégiscsak harmóniára épül ez a dráma. Izgalom fog el, ha rá nézek, de a teljesség látványa után jó érzés levinni a tekintetünket a harmonikus alsó részre. Ahogy idősödik az ember, ahogy Kosztolányi Dezső írta a Hajnali részegség című versében: „halottaim is itt-ott, egyre többen…”. Ez már együtt jár az életkorral. Nekem ez a kép a dráma mellett mégiscsak azt jelenti, hogy ez a sorsunk.
Akkor is, ha véresen?
M. P.: Ez a véres „eső” átmos a földbe. A halálunk után egyek leszünk a földdel, visszamegyünk a természetbe. Ez meg szép. Ez is a korral jár, évek óta egyre inkább azt érzem, hogy vágyom vissza a gyerekkoromnak abba a részébe, amikor közel éltem a természethez. Amikor egy falusi ház kertjében, felhőtlen gyerekkorban megéltem az évszakokat, a folytonos újjászületést és elmúlást, az örök csodát. Nagy vágyam, hogy ezt átéljem még egyszer. Azt, hogy kimegyek a kertembe, nézegetem, hogy éppen kibújt egy virág a földből. Ha erre a nyugalomra lenne még időm, azt nagyon tudnám élvezni.
Ez a vágy is kötődik számomra a képen látható kettősséghez, a dráma és a harmónia egybesimulásához: jó lenne, ha úgy tudnánk élni, hogy egyszerre legyen az életünkben harmónia és izgalom is. Egyensúly, ahogy ezen a képen együtt jelenik meg?
M. P.: Érdekes, amikor valaki beteg lesz, és az orvos azt mondja neki, hogy nyugalomra van szüksége, éljen stresszmentesen! Elgondoltam már néhányszor: mit mondanék az orvosnak? Amikor abból élek, hogy állandó testi-lelki kihívásoknak kell megfelelnem? A felfokozott állapot együtt jár a színész mesterségével, hiszen mindig nyitottnak, túlérzékenynek kell lennünk ahhoz, hogy tudjunk dolgozni. De az is fontos, hogy végül minden úgy szűrődjön át rajtunk, hogy abból harmónia szülessen a színpadon. Ez a csoda a mi szakmánkban. A sok izgalom mégis összeolvad egyfajta harmóniában.
| hirdetés
 |
|
A kép címében ott van, hogy Bódy Gábor emlékére készült, ő olyan filmrendező volt, akinek „kívül voltak az idegei”. Ismerted őt személyesen?
M. P.: Főiskolás voltam már, amikor egy magas, barna, mindig mosolygós, kedves fiú meg-megjelent a főiskolán. Még nem vették fel őt, de bejárt a filmes hallgatókhoz. Elképesztő tudásvágy hajtotta, nagyon okos volt. Tudtuk, hogy ki ő, tudtuk, hogy filmesnek készül. Amikor aztán Kaposváron dolgoztam már kezdő színésznőként, egyszer csak megjelent a színészbüfében, a Mágnás Miska című operett házi főpróbáján. Voltak ott talán barátai. Odajött a szünetben, rajongva húzogatta a blúzomat, és örömmel mondta: „hollywoodi színvonal, hollywoodi színvonal!” Lehet, hogy először látott ilyenfajta zenés színházat. Tetszett neki, egyébként is azt láttam, hogy tud örülni a jónak. Kaposváron mindig élőben játszott a nagy zenekar, mi is szerettük játszani a Mágnás Miskát. Ott az operett-előadások se voltak szokványosak. Azt hiszem, akkor láttam őt utoljára. Fantasztikus kisugárzása volt, azonnal észrevette az ember, ahol megjelent. Nem dolgoztam vele, de például az akkoriban megdöbbentően új képi világú Psychét többször is láttam. Egyszerűen nem lehetett később elhinni, hogy csak úgy, hirtelen eltűnt az életünkből.
Bódy Gábor filozofikus, sokrétegű filmeket készített, közben a Psychéből például ma is erős képek élnek bennem. Van ilyen munkád, amely hasonlóan összetett?
M. P.: Nekem ilyen most az Én vagyok a Te a Nemzeti Színházban, Esterházy Péter darabja Gothár Péter rendezésében. Sokáig lehet töprengeni rajtuk, fölmerül egy-egy kép, megint új gondolat indul el, az ilyen műveket szeretem színházban is.
A próbafolyamatban segít esetleg egy kép, amit látsz, vagy amit elképzelsz?
M. P.: A szöveg az, amiből kiindulok. Amikor az ember már tökéletesen birtokában van a szövegnek, nem úgy értem, hogy tudja a szöveget, hanem úgy, hogy az övé a szöveg, belőle jön a szöveg, akkor egyszerűen megtalálják a mozdulatok is. Akkor már nem kell külön tenni semmit. Amikor az ember már magáévá tette a szöveget, akkor az ingyen és bérmentve adja a figurát, és akkor már belőle mozgunk. Ez az átalakulás nálam akkor várható, amikor úgy érzem, az enyém az az anyag, amit rám bíztak. Ez a főpróbahéten következik be, akkor már benne van minden, a vizualitás is. A próbák elején megmutatja a jelmeztervező, hogy körülbelül mire gondolt, megbeszéljük, hogy ez egyezik-e az én elképzelésemmel. Rám adnak egy ruhát, aztán esetleg később kiderül, hogy abban nem úgy lehet mozogni. A legjobb jelmeztervezők ott ülnek a próbán, rögtön látják, hogy mit kell egy ruhával csinálni, változtatni. Ők a képet látják, de ők is az egészben gondolkoznak. A díszletnél is látjuk, hogy az segít vagy gátol, lehet-e rajta változtatni, vagy alkalmazkodnunk kell hozzá. Többnyire a díszleten nehezebb változtatni, mint a ruhákon. Valójában a próbák a legszebbek az életünkben. Egy-egy jó próbafolyamat, az a legjobb dolog. Amikor néha az ember úgy érezheti, hogy leszállt az Isten.
Volt ilyen mostanában?
M. P.: Az Én vagyok a Te friss példaként ilyen, Esterházy Péter zseniális szövege és Gothár Péter remek, árnyalt rendezése pontosan ezt a kettősséget fejezi ki, amely a képen is megjelenik. Azt, hogy ki vagyok én, mi leszek, hová tartok? Lesz-e harmónia a sok drámából, izgalomból? Nagyon izgalmas játszani.
Ha szaporodnak a halottaid, ki szoktál menni temetőbe?
M. P.: Nem szeretek temetőbe járni. A halottaim itt vannak, belül, a fejemben. De ez a kép azért is ilyen hátborzongató, mert sajnos a halottaim között elég sok az olyan, aki önmaga döntött arról, hogy véget vet az életének. Bennem meg se fordul ez a gondolat, de tulajdonképpen megértem, hogy ha valaki saját maga akarja eldönteni, mikor fejezi be az életét. Főleg, ha valaki nagyon beteg. Éppen azért, hogy megadasson neki élete végén is az a harmónia, amelyet a kép alsó része a hullámzó vonalakkal sugall.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
