Talán belekezdeni sem érdemes a feladatba, színházmúzeumnak látszik a darab. Leleplezni, hogy a család nem szentség, hanem bonyolult hazugságok, hatalmi harcok és álságok rendszere;
ezzel az erővel arról is lehetne színházat csinálni, hogy a víz szobahőmérsékleten folyékony, áttetsző anyag. Ez van. De akármilyen hazug, akármilyen hierarchikus rendszer, mégis többnyire családban élünk, szeretetben vagy szeretet nélkül, de rendületlenül családozunk – ez is egy tanulság a Tennessee William-darab ősbemutatója óta.
Talán zavarban vannak a színpadra vivők is, azért kínlódnak annyit a formával. A közönség nem a nézőtéren ül, hanem fenn, a színpadon, a szereplők csak fekete vagy fehér ruhadarabokat viselnek. Nincs szünet, bő két órán át gyúrják egymást a Pollitt család tagjai, és ami valaha megoldásnak vagy túlélési stratégiának látszott, az ma vagy talán csak itt ijesztően rövid távra érvényes befejezés. Bele sem mer gondolni az ember, hogy mi lesz a darab végén kilátásba helyezett gyermek sorsa, lemészárolja-e szüleit egy szép napon, vagy csak elhízott, nyak nélküli kis szörnyetegként keseríti a szülei életét. Lejárt a darab szavatossága, egy gyerek ma már nem old meg semmit.
Talán túlzott a pesszimizmus. A Macska a forró tetőn nem életprogram, hanem színdarab, nem szociológiai tanulmány, hanem szerepek sora, és nincs vele más baj, mint hogy a szerepek nem találtak színészekre. Pál András a fejét gyömöszöli, tompa hangon ordibál, hogy édesapa, édesapa, és közben pont azt a férfit nem látom benne, akiért megőrül a felesége, akit újra és újra meg akar hódítani az asszony, mert nem tud neki ellenállni. Balsai Móniban majdnem látom azt az asszonyt, akit kellene: kisebb, érdektelenebb, de a körvonalai azonosak, ahogy a szuvenír kulcstartó is Eiffel-torony formájú. Sipos Imrében a komolyan vett munkát látom, Szélyes Imrénél a szép hangot, a régi iskolát hallom, Soltész Bözsénél meg a kínt látom, hallom és élem át. A darab szépen dobálja le magáról a rendezői ötleteket, végül nem derül ki, hogy miért onnét nézzük, ahonnét, mit kellene átélnünk, amikor megnyílik a háttér, és láthatjuk a színház nézőterét. Nem tudni, miért mond sokat a fekete-fehér jelmez, talán mert egyáltalán nem mond sokat. Az új fordításban a szöveg durvább, mint újkorában volt, de ez nem segít a darab régimódiságán. Amikor ezt írták, még nagy formátumok álltak a színpadokon, a színészekről szólt a színház. A daliás időből ezen a színpadon csak Béres Ilona maradt, akinek pont az idegesítő kisszerűséget kellene megjelenítenie. Hála az égnek, hogy képtelen rá.
|
vissza
vissza a lap tetejére
