PM Online | Korábbi cikkeink

Komolyan számolni kell az iráni filmművészettel. A perzsa filmek sikerének receptjét számosan kutatják, de abban mindenki egyetért, hogy az Abbas Kiarostami, Mohsen Makhmalbaf, Jafar Panahi, Majid Majidi és Marjane Satrapi nevével leírható „iráni újhullám”

az 1979-es forradalom utáni enyhülést követően indult hódító útjára (még ha ez az enyhülés nem is egyenlő a szigor teljes feloldásával, aminek nemrég esett áldozatául a börtönre ítélt Panahi). Jellemzője az egyszerűség (hétköznapi történetek és hősök), a finom és érzékletes vizualitás és költőiség. Mély tartalmakat (hit, hűség, becsület, szerelem stb.) képesek a világ bármely táján közérthető módon közvetíteni. Ehhez a nagyszerű „csapathoz” csatlakozott most Asghar Farhadi – az Iránban egyébként már jól ismert és népszerű író-rendező Arany Medve-díjas drámájával, a Nader és Simin – Egy elválás történetével.
Simin (Leila Hatami) férjével, Naderrel (Peyman Moaadi) és tizenegy éves lányukkal, Termehhel (Sarina Farhadi) el szeretné hagyni Iránt, azonban a férfinek erős kétségei támadnak, mert nem akarja magára hagyni beteg (Alzheimer-kóros) apját. A csalódott asszony elköltözik férjétől, aki gondozónőt – Razieh (Sareh Bayat) – kénytelen fogadni apja mellé. A bajok csőstül jönnek: egy csúnya összetűzést követően Razieh azt állítja, Nader lelökte a lépcsőn – és elvetélt. S mivel a magzata öt hónapos volt, ez Iránban gyilkosságnak számít… Farhadi kézi kamerás (nyugalom, nem remegő) képein egyszerű emberek fordulóponthoz érkező élete elevenedik meg, ha úgy tetszik, a drámának olyan dokumentumszerűen megágyazva, mint Tarr Béla Családi tűzfészek című filmjében. A kiélezett helyzetekben (például a bírósági eljárásban) mutatkoznak meg a jellemek. A bámulatos színészi jelenlétek (nem véletlenül honorálták Berlinben az egész gárdát) hitelesítik a filmet, a kétórás filmidő alatt egyszer sem unatkozunk.

Nader és Simin – Egy elválás története
(Jodaeiye Nader az Simin)