Az elmúlt év legemlékezetesebb pillanatait idézi meg a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya és a Magyar Fotográfusok Szövetsége által megrendezett XXVI. Magyar Sajtófotó Kiállítás.
 A kiállítást a hagyományoknak megfelelően pályázati kiírás előzte meg, amelyre ezúttal is több ezer fotó érkezett az anyaországból, illetve a határon túlról.
A beérkezett pályaművekből szakmai zsűri választotta ki a kiállításra kerülő, illetve a (több kategóriában) díjazott alkotásokat. A fotókon a közvéleményt leginkább foglalkoztató hazai és nemzetközi, társadalmi, kulturális és sportesemények köszönnek vissza, 2007-ből.
A dokumentumfotók rendeltetése, hogy hiteles/naprakész tudósítást, tárgyilagos tájékoztatást nyújtsanak. Ebből következik, hogy a sajtófotó értékét nagyban aktuális hírértéke határozza meg. Másrészről nyilvánvaló, hogy a fotók (a legjobbak, például a mostani kiállításon láthatók) magukban hordoznak valami többletet, amelynek révén túllépnek a dokumentáláson, a tények puszta rögzítésén, s képesek rámutatni mélyebb összefüggésekre is. Noha csak egy apró valóságrészletet ragadnak ki, érzékeltetik a konkrét események mögött meghúzódó társadalmi jelenségeket, az általános korhangulatot. A többlet gyakran az emberi oldal fókuszba helyezésével érhető el. Az emberi kidomborításával a fotó mélyebb jelentést kap: az objektív történések, a nagy, akár tömegeket megmozgató események mögött is fölfedezzük az egyéni sorsokat, lelkiállapotokat. A fotók nagy része mély empátiával ragadja meg az egyes arcokon visszatükröződő örömteli, ünnepi vagy épp tragikus és megrendítő pillanatokat. Egy hátrafordított fej a menetelő gárdisták sorából, egy riadt tekintetű rendőr a tüntetések idején, leszegett fejű, aluljárós hajléktalan, tűzvész elől menekülők, kisiklott vonat túlélői és a segítők, kitekintve pedig: zanskari arcok, Kína ma és kubai hangulat. Különösen hatásosak a sorozatok, ahol a képek között dramaturgiai viszony feszül. A sajtófotó rendszerint tiszavirág-életű, elveszti hírértékét, és a lejárt újsággal kidobásra kerül. Ám az is előfordul, hogy az idő fordítva hat. Hernádi Géza nagydíjas képsorozata, a Búcsú Lipóttól – az alkotó elmondása szerint – több mint két éven át készült. Így az első, eredetileg az OPNI mindennapjait rögzítő kockák felvételekor még nem sejtette, hogy az amúgy is drámai képsorok a későbbi történések (vagyis a bezárás) tükrében még árnyaltabb és súlyosabb értelmet kapnak.
A fotókat nézve fölmerülhet a kérdés, hol húzódnak a dokumentum- és a művészfotó határvonalai. A kísérő kiállítás az „Esélyegyenlőség jegyében” készült fotókat mutatja be. Az itt látható alkotások a szolidaritásról, az emberi teljesítőképesség végső(-nek hitt) határairól és az azon felülemelkedő küzdelmekről szólnak. |
vissza
vissza a lap tetejére
