Ami egykor úttörő, eredeti és mindennek tetejében nemes gesztusnak számított, vagyis a versmegzenésítés, mára már kezd banalitássá válni: mindenki, aki valaha letett valamit zenei téren az asztalra, elhivatottnak érzi magát, hogy – mintegy szándékai komolyságát tanúsítva ezzel – alkosson valamit a műfajban.
Természetesen ez még nem vesz el a valóban jó produkciók értékéből, az azonban bizonyos, hogy egyre nehezebb ezeket megtalálni, sőt, a műfajnak magának is komoly megpróbáltatással kell szembenéznie: új és új formákat kell találni, amelyekben ismét érvényesülhet az eredetileg tiszteletre méltó és rengeteg lehetőséget kínáló elgondolás.
Harcsa Veronika első magyar nyelvű lemezén ugyancsak igyekezett meglelni egy új utat, és kiemelkedni a verseket dalba foglaló lemezek hosszú sorából. Első és legszembetűnőbb trükkje az volt, hogy a legismertebb 20. századi magyar költők (Kosztolányi, Kassák, Weöres, Karinthy) kevéssé ismert költeményeire esett a választása a slágerversek helyett, s lássuk be, bár nem ő volt az első, akinek ez az eszébe jutott, ez már önmagában elég jó húzás, hogy ne érje el a közhelyesség kritikus fokát. De ami még ennél is sikeresebb fogás volt – és meg nem mondom, hogy szándékos és következetesen véghezvitt elgondolásból, avagy pusztán a tehetség által diktált impulzusból született –, hogy olyan modorban használja a költeményeket, s olyan zenei köntösbe öltöztette azokat, amely első hallásra nem is sejteti, hogy versmegzenésítésről van szó. Persze ehhez a hatáshoz szükség van Harcsa Veronika azon – már jól ismert – színészi tehetségére is, amellyel nemcsak elénekli, hanem előadja, élővé teszi a szövegeket, amelyek így szervesen épülnek bele a velük egylüktetésű zenébe. Weöres Sándor Kihajolni veszélyes című verse könnyen elmehetne filmbetétnek (látjuk is a vonatablakból kirepülő, szalagos női kalapot), József Attila Ülni, állni, ölni, halni-ja akár ma is íródhatott volna, mint a kőkemény, pszichedelikus, torzítós gitárszólós jazz-rock szám szövege, míg Nemes Nagy Ágnes Szobrokat vittem című verséből tökéletes nu-jazz szám született, amit még Nicola Conte, a műfaj legnagyobbja, Veronika zenésztársa is megirigyelhetne.
Vagyis a küldetés teljesítve, az album nem egy a számtalan zenés-verses lemez közül. Ha azonban úgy akarjuk hallgatni, mint kellemes jazzlemezt (vagyis ahogy az eddigi Harcsa Veronika-korongokat), nem feltétlenül leszünk megelégedve: a feladat nehézsége néhol a zenét is nehézkessé, botladozóvá, nem teljesen természetes sodrásúvá tette. Hiába, ez intellektuális produkció. |
vissza
vissza a lap tetejére
