Interjú
Jean-Pierre és Luc Dardenne
2011-08. szám
Szinte hazajárnak Cannes-ba, s ha már ott vannak, díj nélkül nem távoznak. A belga Dardenne testvérek nem mindennapi szériával büszkélkednek: a Rosetta, A fiú, A gyermek és a Lorna csendje című filmjükért is színpadra szólították őket a cannes-i díjátadón.
Ez alól legfrissebb művük, a szeptember 22-én mozikba kerülő Srác a biciklivel sem kivétel: Jean-Pierre és Luc Dardenne ezúttal a zsűri nagydíjáért mondott köszönőbeszédet a cannes-i nagyérdemű előtt.
Honnan jött A srác a biciklivel ötlete?
L. D.: Régóta a fejünkben van a történet: egy nő segít egy fiúnak kilépni az erőszak börtönéből, ami fogva tartja. Az első kép, amit magunk előtt láttunk, egy ideges gyerek képe volt, akire egy másik ember jelenléte jótékonyan hat.
J-P. D.: Samanthát, a női főszereplőt először orvosnak képzeltük el, de végül fodrász lett; egy sorsával régóta kiegyezett nő a fiú szomszédságából.
Cyril, a fiú állandóan mozgásban van, nyughatatlan.
J-P. D.: Igen, szinte le se száll a bicikliről. Ez a gyerek, mintha üldöznék, minden kötöttség nélkül rohan a szeretet után, anélkül, hogy tudna róla.
A szülő-gyermek kapcsolat számtalanszor megjelenik a filmjeikben: Az ígéretben, A gyermekben és A fiúban is. Miért?
L. D.: Mert mi mind valakinek a fiai és lányai vagyunk…
J-P. D.: A társadalom sztárokat csinál az individuumokból. Talán ez a szülő-gyermek kapcsolatábrázolás a mi reakciónk erre a jelenségre. Még ha ez nem is mindig biológiai, mint ahogy Samantha és Cyril esetében sem az.
Nehéz vidámabb filmet forgatni?
L. D.: Látszólag a gonosz mindig sokkal izgalmasabb (nevet). Természetesen nem akartunk, és nem is ábrázoltunk kliséket, nem kenyerünk az a fajta jóság-jóindulat, aminek a klisék ágyaznak meg.
J-P. D.: Filmvászonra vinni egy olyan karaktert, aki a végletekig önzetlen, és bármit megtenne a másikért, nos, az ilyesmi nem túl gyakran történik meg velünk. A nyári forgatás segített abban, hogy bizonyos világosságot és puhaságot adjunk a filmnek, Cécile De France pedig ezeket a kvalitásokat a lehető legtermészetesebben közvetíti.
Megható a film, miközben egyszer sem lesz érzelgős.
J-P. D.: Hál’ istennek!
L. D.: Hajthatatlanok voltunk a tekintetben, hogy a közönség soha ne tudja meg, hogy Samantha miért közeledik Cyrilhez. Nem akartunk pszichológiai magyarázatokat. Nem akartuk, hogy a múlt megmagyarázza a jelent. Azt akartuk, hogy a közönség azt gondolja, „sikerült neki”, s ez szerintünk önmagában is elegendő.
Szokatlan, hogy Cécile De France személyében ezúttal híres színésszel dolgoztak.
L. D.: Semmi sem volt előre megtervezve. Sosem egy konkrét színészre írjuk a szerepeket. Amikor kész lett a forgatókönyv, akkor kezdtünk színésznőkön gondolkodni, és Cécile jutott először eszünkbe. Úgy gondoltuk, vele elkerüljük a pszichológiát… hogy a teste és az arca bőven elég. Odaadtuk neki a forgatókönyvet, és azonnal elfogadta a felkérést. Pár kérdést tett fel nekünk a karaktere motivációival kapcsolatban. Azt mondtuk neki, hogy Samantha egyszerűen csak úgy ott volt, ennyi. Cécile bízott bennünk.
Úgy tűnik, Cécile újra felfedezte a belga akcentusát…
J-P. D.: Nagyon óvatosak voltunk az akcentussal. Nem akartuk a „megérkezett a francia színésznő!” effektust. Cécile belga, ezt sose felejtsük el. Nem messze nőtt fel attól a várostól, Meuse Valleytől, ahol a film játszódik, de az akcentusa annyira csekély, hogy nem akartuk igazán hangsúlyozni.
| hirdetés
 |
|
Hogy találták meg Thomas Doret-t, a fiút, aki Cyrilt játssza?
J-P. D.: A szokásos módon: feladtunk egy hirdetést az újságban, és körülbelül 100 gyerek közül választottuk ki. Thomas az első napon érkezett. Ő volt az ötödik, akit láttunk, és egyből éreztük, hogy be fog válni.
L. D.: Az elejétől kezdve fogva tartott a tekintete, a makacs viselkedése, a koncentráló arckifejezése…
J-P. D.: És megdöbbentő, hogy tudja megjegyezni a szövegeit. Pedig nagyon sok jutott neki. Az első próbák után – ami mellesleg a film nyitójelenete volt – éreztük, hogy tökéletesen illik rá a szerep. Ösztönösen ráérzett a karakterére.
L. D.: Ő volt az egyetlen, aki ott volt az összes próbán a hat hét során. Már akkor kívülről fújta az összes jelenetet, amikor még nem is kérdeztük tőle. És amikor elrontott valamit, nagyon mérges lett. Thomas barna öves karatéban! Ez segít neki a koncentrációban és a dolgok memorizálásában.
Két házi színeszük is megjelenik a színen: Olivier Gourmet és Jérémie Renier.
L. D.: Olivier csak beugrik, muszáj volt találnunk neki valamit (nevet)! Három lehetőséget ajánlottunk neki, és ő a kávézótulajdonos szerepét választotta, aki sört szolgál fel. Ez egy aprócska jelenet, de fontos nekünk, hogy ott van benne.
J-P. D.: Jérémie szerepe sokkal velősebb, ő Cyril apjának szerepét kapta. Mikor befejezte a forgatókönyv olvasását, azonnal megjegyezte, hogy ismét egy megnyerő karaktert sikerült találnunk neki. (nevet). De mások filmjeiben ő játssza a jófiút…
Hogyan írták a forgatókönyvet? Mennyi ideig tartott?
J-P. D.: Egy év alatt, rövidebb megszakításokkal. De előre megbeszéltük a hosszát.
L. D.: Egy karakterrel, egy helyzettel kezdjük, és jegyzeteket készítünk mindenhez, amit érdekesnek találunk. Ezután következik a szerkezet, aztán az első vázlat, aztán a következő, majd a következő… Hosszú hónapokba telik.
És a forgatás?
L. D.: 55 nap volt. Rövid éjszakákkal. De soha nem dolgoztunk éjjel fél 2 után… Jó, talán egyetlenegyszer. Egy 13 éves fiúval forgattunk, ezért nagyon oda kellett figyelnünk az időre. Soha nem próbáltunk ennyit még forgatás előtt.
A Srác a biciklivel városban játszódik, de ott van mellette az erdő is…
L. D.: Egy földrajzi háromszöget képzeltünk el a filmhez: egy város, egy erdő és egy benzinkút háromszögét. Az erdő Cyril számára a veszély vonzásának tere, itt tanulja meg, hogyan válhat csalóvá. A város megtestesíti a múltját az apjával és a jelenét Samanthával. A benzinkút egy átmeneti hely, ahol a cselekmény számtalan új fordulatot vesz.
J-P. D.: A mi szemünkben ez egy meseszerű film: történnek rossz dolgok, amik eloszlatják a fiú illúzióit, de ott van Samantha, aki viszont egy tündér. Rövid ideig még arra is gondoltunk, hogy a Tündérmese napjainkban címet adjuk a filmnek.
Most először használtak zenét, még ha keveset is…
L. D.: Ez nagyon ritka a mi filmjeinkben, és elég sokáig hezitáltunk rajta. Egy tündérmesében muszáj valamilyen fejlődésnek végbemennie, érzelmekkel és új kezdetekkel. Úgy tűnt számunkra, hogy a zene bizonyos helyeken nyugtató hatással van Cyrilre.
Megint visszatértek Cannes-ba, ahol már két Arany Pálmát nyertek (a Rosettáért 1999-ben és A gyermekért 2005-ben). Mit jelent önöknek a fesztivál?
J-P. D.: Nagyon fontos számunkra, hogy a filmjeink Cannes-ban debütáljanak, minden alkalommal boldogsággal tölt el visszatérni. Szeretjük azt az adrenalin-mennyiséget, ami csak itt, Cannes-ban éri az embert.
Az interjúért köszönet a Mozinetnek
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
