Képről képre
Nem a simogatásért csinálom – Háy János író Bukta Imre képéről
2011-08. szám / Eszéki Erzsébet
Háy János költő, író, azt nem mondaná saját magáról, hogy festő, de tény, hogy rajzol és fest is, az olvasói azonnal felismerhetik a képeit a jellegzetes manóiról. A könyveihez saját maga készíti a rajzokat,
az erőteljes színvilágú borítókat. Az idei, Háyland című kötetében a képei nézegethetők. Valójában ezek is történetek, versek, novellák, csak éppen nem szavakba öntve. Háy János Bukta Imre egyik képét választotta a beszélgetéshez.
Mivel vidéken nőttél fel, bármennyire hiányzik is az írásaidból a nosztalgia, lehet, hogy ez a kép az örömteli, vidéki gyerekkort vagy a vágyott jövőt jelenti számodra?
H. J.: Nem erről van szó. Bukta Imre munkáit régóta szeretem, de nem azért, mert van bennük vidéki motívum, hanem mert originálisak, és ez fölé emeli mindenféle szociológiai megközelítésnek. Amúgy választhattam volna olyan munkát is tőle, amelyen ennél sokkal markánsabban megjelenik a civilizáció és az archaizmus feszültsége, amiben a konceptualitás erőteljesebb. De inkább olyan művet szerettem volna, amelyben Bukta szinte észrevétlen ötvözi a hagyományos festésmódot a kollázstechnikával, ahol nem üvölt ki a képből se módszer, se ideológia, mégis finoman benne van az archaizmus és a modernség feszültsége. Tehát festészeti és gondolati szempontból is erősek, de nem erőszakoltak a kontrasztok. Ez ilyen kép számomra. Valójában sima tájképet látunk, normál olajképet, amelyre Bukta Imre csempetöredékekből tette rá a házakat, a kerítést meg gyufával rakta ki. De mit számít ez, ha a kép vizuálisan beléd hatol.
A képen vannak olyan részek, amelyek szalmakazlat juttatnak eszembe.
H. J.: Egyenként odaragasztott gyufaszálakból. A gyufaszálak tömege részben a kerítés, részben a táj része, ebben is ott a kettősség, de a lényeges mégis az, hogy természetesnek és magától értetődőnek tekinted, hogy ez így van. Anyagok ütköznek és gondolatok feszülnek egymásnak, de mindezt a feszültséget már nem tudod a technika, a festői ügyesség felől értelmezni, mert a világot akarja megragadni, ott meg nem bomlanak a dolgok technikára és gondolatra.
Érdekes, hogy a feszültség és az ütközés szót használtad, miközben úgy érzem: harmóniában jelenik meg az archaikus és a modern világ.
H. J.: Teljesen igazad van. A kép analízise, mikor lebontjuk, hogy miből tette össze a festő, szembekerül a hatással, amit a kép épp az egységével, a felbonthatatlanságával ér el.
Azért is kérdeztem, hogy nincs-e a választásodban valami vágyott jövő, akkor is, ha az írásaidban nem nosztalgiával jelenik meg a vidék.
H. J.: Se jövő-, se múltkép. Nem vagyok vidéki író, és nincs bennem nosztalgia. Vidéken születtem, ott éltem 14 éves koromig, de az életem nagyobbik részét Budapesten töltöttem. Szeretem a természetet, a nagy hegyeket, vízeséseket meg a fákat, mindenféle növényeket, s mint mindenkinek, nekem is meghatározó volt a gyerekkorom, kötődöm ahhoz a világhoz, ahol felnőttem. De nincs bennem rusztikus vágy, hogy vidéken éljek. A magam 14 évét én már lehúztam. Falun lakni szerintem nem jó. Amikor ott voltam, el akartam jönni, s nevetségesnek érezném, ha most valami igaz és tiszta világként dicsőíteném.
Azért otthon érzed magad, amikor hazamész?
H. J.: Inkább azt mondanám, hogy ismerős hely, ahová kötnek messzi emlékek és érzelmek. Elfogult is vagyok, miért ne lennék, de az én emlékeim nem ebből a mai faluból jönnek, hanem a gyerekkorom falujából, ami tejesen más volt. Ma leginkább az anyám miatt megyek haza, a falu működését nem látom át, a régi emberek kiöregedtek, az újakat már nem ismertem meg. Egy valamilyen formában odatartozó idegen vagyok. Ettől még a gyerekkorom az én gyerekkorom, és nem tudom, nem is akarom mással helyettesíteni. Ott, abban a társadalmi és szociológiai közegben néztem rá először a világra, szeretni és nem szeretni az életet ezen keresztül tanultam meg, otthon azonban Budapesten vagyok. Íróként soha nem volt célom, ahogy nyilván Bukta Imrének sem célja a vidék szociografikus feltárása. Feltehetőleg ő sem akar mást, mint műalkotásokat létrehozni, amelyek elementáris létélményt adnak. Mert ugyan a művészetnek nincs szerintem konkrét célja, de valahol mégis azt akarja, hogy belekaparjon a másik ember szívébe.
| hirdetés
 |
|
Ez a kép kész műalkotás, de ha lenne róla egy reprodukciód, vagy festenél valami hasonlót, milyen manókat rajzolnál ide?
H. J.: A jó műalkotás olyan, hogy ha meglátod, úgy gondolod: a világ onnantól nem képzelhető el nélküle. Amikor elolvastam a nagy orosz regényeket, úgy gondoltam, hogy Dosztojeveszkij A félkegyelműje nélkül a világ hiányos volna. Ahogy Michelangelo Mózese, Shakespeare Hamletje nélkül is. A világ csak úgy teljes, hogy ők is ott vannak. Bukta Imre képe így jó, ahogy van. Nem tennék bele semmit. Mert örülök, hogy ő van benne a világban. Az én manóim körülötte lennének, kívülről néznék a képet.
Szomorú manók?
H. J.: Csak szomorú manóban utazom, ez az én brandem. Ha a magam egyszerű eszköztárával tájképet rajzolok, azon mindenütt manók láthatók, a föld alatt, a fákon, a fűben. Manók mindenütt vannak.
Bár szomorú manók, örülnének ennek, amit a képen látnának?
H. J.: Biztos, hogy örülnének, jó nézegetni ezt a képet. A festészetből azt szeretem, amikor a vizuális hatás érzelmileg ragad meg. Nem kedvelem a gondolatot illusztráló képeket.
Mi az, amit a rajzolás, festés nyújt Neked, amit nem ad meg az írás? Felszabadító érzés az, hogy nem kell verbálisan megfogalmaznod valamit?
H. J.: Botcsinálta festő vagyok, a kettő nincs ugyanazon a szinten nálam, noha nem tartom magam műkedvelő festőnek vagy festegető írónak. Ezek szerves részei az írói munkáimnak. Az irodalom a művészeti ágak közül a leginkább fogalmi, ettől nem tudsz elszakadni, bármennyire plasztikusak is a mondataid. Írás közben olyan anyaggal dolgozol, ami nem fogható meg.
Akkor a festés a konkrét anyagszerűség örömét jelenti?
H. J.: Nagyon triviális dolog: maszatos leszek tőle. Van az egésznek tárgyszerűsége, és ez teljesen mást ad, mint az írás. Miközben az is lényeges, persze, hogy más-más eszköztárat működtethetek. Festés közben nem kell szavakba tuszkolnom a történetet, és ez felszabadító érzés. De az én képeim mégis irodalmi munkák, hiszen ugyanúgy sorsokat mutatnak föl, mint a szövegeim. Szereplők vannak: igazi angyalok, valódi ördögök, hagyományos szomorúmanók, szóval különleges lények, de mégis van történetük. Amikor a színek fölkerülnek a papírra, az nagy öröm, főleg nekem, mert az igazi festő tudja, mi fog történni a papíron, de nekem minden meglepetés.
Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon külön kiállításon láthattuk a festményeidet, erre a mesélős világra én is rácsodálkoztam. Egész más volt, mint könyvben. Neked is?
H. J.: Ki lehetett rakni nagy, messziről jól látható képeket, egy részük már tavaly készen volt, de festettem újakat is. Eljátszottam a gondolattal, hogy betéved egy bankár, és megvásárolja őket a bank tágas aulájába, hatalmas összegért. Türelmesen várom a vásárlót… Örültem, hogy láttam így a képeimet. Minden műalkotás kommunikációs nyitás. Persze, amikor kiteszünk egy képet, vagy megjelentetünk egy novellát, ott már nem az alkotó kommunikál, hanem a mű, de mindannyian, alkotók is egyszerű, szeretetéhes emberek vagyunk, szóval engem is simogat, ha valaki reagál arra, amit csináltam. Noha nem a simogatásért csinálom. Ha senki nem jelez vissza, akkor is csinálni fogom.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
