Interjú
Isten ujja
2011-10. szám / Bóta Gábor
Bercsényi Péter, a Budapest Bábszínház tagja, a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik. Legutóbbi bemutatója az Übü király és a magyarok című produkcióban volt. Rejtőzködő típus, de most már mind inkább elfogadja, hogy báb nélkül is képes megállni a helyét a színpadon.
Többször beszéltél már arról, hogy rejtőzködő típus vagy, ezért lettél bábszínész, de közben szinkronszínészetet tanultál, a József Attila Színház stúdiósa voltál, tehát mégiscsak szerepelni akartál. Nincs itt ellentmondás?
B. P.: Ez egy nagyon fura kettősség. Ez a csikicsuki egész korán kezdődött. Körülbelül négyéves korom óta akartam szinkronszínész lenni, főleg a rajzfilmek miatt, aztán irodalmi színpadra is jártam, és drámatagozatos lettem a gimnáziumban. De ha kiálltam a színpadra, nem éreztem magam maradéktalanul oldottnak.
Egyébként sem voltál magabiztos, és ezt féltél megmutatni?
B. P.: Nem volt sok önbizalmam. Kicsinek elég nagyszájú voltam, aztán bezárultam. De dolgoztak páran az elmúlt évtizedben azon, hogy az önbizalmamat felpumpálják. Érettségi után váltani akartam, a Zeneakadémiára meg az ELTE-re is jelentkeztem, de a korábbi zenei tanulmányaimat nem csináltam elég komolyan ahhoz, hogy zenész lehessek. Nem is vettek fel. Ez szerintem isten ujja volt.
Ez akkor nyilván nem növelte az önbizalmadat…
B. P.: Azt éreztem, hogy valami rossz gombot nyomkodok. Mondtam magamnak, hogy „most egy kicsit lenyugszunk, veszünk egy nagy levegőt”, és elmentem dolgozni. Egy könyvelésen mint könyvviteli munkatárs dolgoztam augusztustól augusztusig. A végére eljutottam oda, hogy már mezítláb sétáltam az irodában, és a földön ültem. Ettől az összes kollégám lefagyott. Ezzel párhuzamosan viszont jártam a szinkronszínészképzőbe is, és el kezdett hiányozni, hogy valahogyan nekem testem is van. Így felvételiztem a József Attila Színház stúdiójába, és ott rájöttem, a színház nem csak annyi, amit Szolnokon, a gimnáziumban tanultunk. Ezt leginkább annak köszönhetem, amit a stúdióban Sztarenki Páltól tanultam. Rájöttünk, hogy szinte senkik vagyunk, nullák, és mi mindent kell még megtanulnunk. A színpadi lét viszont mégsem tetszett annyira. Az egyik barátnőm közben csinált egy bábcsoportot, amiben én is részt vettem, és ott ráéreztem, „ahá, ez az, ami nekem kell.” Tudatosult, nem azt akartam, hogy engem csodáljanak, hanem azt, amit tudok, amit létrehozok. Attól, hogy volt valami, ami közém és a néző közé állt, hihetetlenül felszabadultam.
De a mostani bábjátszás már nem olyan, hogy feltétlenül a paraván mögött bujdokoltok.
B. P.: Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, fogalmam sem volt, hogy mi is az a bábszínház, mégis szerintem életem eddigi legjobb három etűdjét csináltam a felvételire. Úgy gondoltam, hogy megvan az utam. Bár a bábtanszakon sem kimondottan bábosokat képeznek, hanem színészeket, akik bábos speciális tudással is rendelkeznek.
| hirdetés
 |
|
Többektől azt hallom, hogy alapvetően színészetet tanultok, és van mellette kis báb is.
B. P.: Ez igazság szerint majdnem így néz ki. Aztán időnként próbálnak ezen az arányon változtatni a báb javára. De alapvetően van értelme ennek a hibrid képzésnek, hiszen más-más a két műfajban a próbafolyamat. Egy színész kipróbálja magát a helyzetben, nekifut, magán keresztül szűri át a dolgokat. A bábszínész is ezt teszi, csak mivel halott tárgyat kell életre keltenie, a saját testéről sok mindent le kell fordítania egy kockára, székre, bábfigurára. Ez rengeteg plusz időt és energiát igényel. Az Übü király próbafolyamatában ez a két munkamódszer találkozott, hiszen Györgyi Anna és Scherer Péter színészekként működtek közre, mi pedig bábos színészekként. Együtt kellett dolgoznunk, de nem tudtunk fej-fej mellett haladni.
Azért halálra nem bábozzátok magatokat ebben a produkcióban.
B. P.: Hát halálra nem, de mégis van egy bábos forma, amit hozni kell, és a szerint kell létezni, játszani. Testőrt játszom, ami szem, száj és orr egy kézfejen. Amőbaszerű, bármikor zsebből előkapható lény, ami előjön, eltűnik. Ezt kell összehozni a belső színészi gondolatmenettel.
A Líra és Epika előadása régóta nagy siker. Ebben te vagy Líra herceg. Végig látszol, pontosan ki kell alakítanod a bábu és saját éned közötti viszonyt.
B. P.: Szinte beleköltözöm a figurába. Annyira, hogy éppen reggeli felújító próba volt, még mindenkinek össze volt ragadva a szeme. Ásítottam egyet, és azon kaptam magam, hogy Líra herceg szája elé teszem a herceg kezét. Jóformán megszűnök a figura mögött, feloldódom benne.
A Szeret…lek előadásában egészen pici, pöttömnyi bábfej van az ujjadon, és vele folytatsz párbeszédet. Ekkor nem bújhatsz el a figura mögött.
B. P.: Ez már az önmagam felfedezése. Egyszer csak rájöttem, azontúl is van érték, hogy milyen ügyesen tudok mozgatni. Tengely Gábor és Pelsőczy Réka rendezők afelé tereltek, hogy új zsilipet nyissak ki magamban. Hiszen akkora gátak voltak bennem, hogy muszáj volt szembeszállnom velük. És ez még mindig nem múlt idő. El kell fogadnom, hogy igen, én is tudok a színpadon valami olyasmit nyújtani, saját magammal, ami élvezhető és művészet.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
