Interjú
Hittel és munkával
2011-10. szám / Szepesi Krisztina
Orosz Ákos, a Maladype Színház tagja gyerekkorában még musicalszerepekről álmodott, nemrég pedig meglepetten vette át a színikritikusok legígéretesebb pályakezdőnek járó díját, fél tucat prózai főszereppel a háta mögött. Azt mondja, a jelenben érdemes gondolkodni, de azért reméli, még legalább 60 évig a pályán lehet.
Őszintén meglepettnek látszottál, amikor átvetted a díjat.
O. Á.: Tényleg meglepődtem. Édesanyámtól tudtam meg, hogy felkerültek a netre a jelöltek, és én is köztük vagyok. Tavasszal megkaptam a Soós Imre-díjat és azt gondoltam, egy évben egy díj is igazán megtisztelő. Megható, ha visszaigazolást kapsz arról, hogy érdemes dolgozni. Mert amikor bemész az egyetemre, azt hiszed, nagyon jól beszélsz, figyelsz, énekelsz és táncolsz, aztán szép lassan kiderül, hogy se ülni, se állni, se nézni nem tudsz a színpadon.
Akkor ez a díj most visszaigazolta, hogy tudsz ülni…
O. Á.: Szerintem inkább azt bizonyítja, jó lehetőségem van arra, hogy egyszer majd tudok.
Pedig nálad már nehéz pályakezdésről beszélni több főszereppel a hátad mögött.
O. Á.: Szerencsém van együtt játszani Törőcsik Marival, akihez képest például még nagyon is pályakezdő vagyok. Amikor megkaptam a diplomámat, nem éreztem, hogy nagyon képzett, kész színész lennék. Engem mindig az motivál, hogy tanuljak azokból a feladatokból, amiket kapok, és fejlődjem közben, s nagyon szeretném ezt még hatvan év múlva is így csinálni. Remélem, hogy még a pályám elején vagyok még akkor is, ha ennyi jó lehetőségem volt mostanáig. Több olyan előadás megy, amit már évek óta játszunk, mégis minden alkalommal minden egyes pillanatért megpróbálok újra és újra megküzdeni, és egy kicsit jobban csinálni, mint előtte.
Ráadásul minden újabb főszereped egészen más, így, gondolom, mindig új helyzet elé állít.
O. Á.: Soha semmit nem ráztam ki a kisujjamból, mégis minden szerepnél azt éreztem, valahogy illik hozzám. Talán Lorenzaccióhoz tudtam kezdetben a legnehezebben kapcsolódni. Próbáltam olvasni a sorok között, kerestem az igazi tartalmat, s végül megtaláltam azt a részt, amikor arról beszél, hogy ő maga se tudja, miért, de meg akar ölni egy uralkodót, és olyan ez neki, mint a szerelem. Még ha céltalannak tűnik is, csak van, és kész. Ez segített személyessé tenni a problémáját. Minden szerepnél megpróbálom megkeresni, mi az, ami engem igazán érdekel belőle, ami belőlem benne van.
Az elmúlt években sosem kellett egy szobánál nagyobb térben dolgoznod.
O. Á.: A Maladypében nem. Máshol igen. Egy színésznek tudni kell mindenféle térben játszani. Meg kell tanulni irányítani a hatáskörödet, az energiádat úgy, hogy a Nemzetiben a leghátsó sorba is elérjen, a lakásszínházban pedig ne legyen sem túl sok, sem túl kevés. | hirdetés
 |
|
Amikor az egyetemre készültél, valami ilyesmi volt a vágyad?
O. Á.: Dehogyis! Musical szakra akartam menni. Nem tudtam semmit a színházról, amikor jelentkeztem. Addig csak musicaleket néztem és sokszor untam magam a prózai előadásokon, ahova a nővérem rángatott el. Gyerekkorunkban járt egy musicalstúdióba, ahova egy nyílt napra én is elmentem vele, és nagyon tetszett az éneklés. Onnan kerültem az Operettszínházba a Valahol Európában című előadásba statisztálni. Aztán gyerekszereplőként voltam még egy-két musicalben, operában. A gimnáziumban pedig egyik barátommal kitaláltuk, hogy csináljunk zenekart, de egyikünk se nagyon tudott még zenélni. Azóta neki van egy jól menő bandája, megtanult gitározni, én pedig valamennyire szájharmonikázni, gitározni és dobolni. Aztán a gimnázium végén jelentkeztem több helyre, ahova a pontjaim alapján valószínűleg felvettek volna, és a színművészetire is, mert érdekelt a zene és a színpad. De abban az évben csak prózai színész szak indult.
A Maladype homlokegyenest más, mint a populáris zenés színház.
O. Á.: Az már a harmadrostán kiderült számomra, hogy van mit gondolni egy prózai monológról is. Zsótér Sándor és Zsámbéki Gábor lettek az osztályfőnökeim, akiktől nagyon sokat tanultam. Azon nem gondolkodtam, hová akarok majd menni, mivé akarok válni, csak azt éreztem, tanulni akarok. A gyakorlati évemben voltam a Budapesti Kamaraszínházban, a Centrál Színházban és a Szegedi Nemzetiben is, aztán Balázs Zoli egyszer csak hívott a Leonce és Lénába, azzal a feltétellel, hogy ha vállalom, egy évadra kötelezzem el magam a Maladypének. Sokat nem gondolkodtam, mert szerettem volna kipróbálni. Azt gondoltam, ha jó, akkor maradok, ha nem, elmegyek. Semmi sem végleges, nem olyan drámai ez az egész. Most persze rosszabb helyzetben van mindenki, mint amilyenben lennie kellene, de ezt az időszakot hittel és munkával valahogy át kell vészelni, és nem szabad mindig azon gondolkodni, mi lesz. Én szeretek színpadon lenni, ott önmagamért vagyok felelős, és azokért a mondatokért, amiket kimondok. Nem akarok se túl derűlátó, se depressziós lenni attól, hogy a jövőn agyalok.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
