Kérdezz – felelek
Horváth Péter – író, rendező
2011-11. szám / Sári Júlia
Hogy pontosan mennyit lehet átadni a zene élményéből a nem hallóknak, egy halló sosem fogja megtudni, ahogy az is titok marad előtte, milyen a teljes csend élménye. Éry Balázs zeneszerző-zongorista és Horváth Péter rendező most mégis arra tesz kísérletet,
hogy közös koncertet adjanak siketeknek és hallóknak, betekintést engedve ezzel egymás tapasztalásába. A Csend című koncertről (Új Színház, január 4.) a rendezővel beszélgettünk.
Éry Balázs Csend című lemeze 2008-ban jelent meg, most pedig, három évvel később, születik belőle egy előadás siketeknek és hallóknak. Közös volt az ötlet, vagy már létező elképzelés megvalósítására kértek fel?
H. P.: Balázs már a megjelenés óta tervezte ennek a lemeznek egy furcsa megjelenítését, amely siketeknek is átélhetővé, hallóknak pedig átélhetőbbé teszi a zenét. Kezdetben sok olyan támogatója volt, aki lelkesen pártolta az elképzelést, de a tényleges megvalósításig valamiért nem sikerült eljutniuk. Mi körülbelül másfél éve találtunk egymásra, a lányainknak hála, akik jó barátnők, és összehoztak minket a cél érdekében.
Pontosan mi ez a cél?
H. P.: Természetesen nem csak az, hogy Éry Balázs lemezét valamilyen formában átadjuk a nem hallóknak. Sokkal inkább a hallás és a nem hallás, a hangok és a csend viszonya érdekel minket. A lemezen szereplő darabok komoly átdolgozásra kerültek, s ezek fognak elhangozni egy szál zongorán, a legkülönbözőbb zajok ellenében. És persze a csend ellenében. A minket körülvevő zajok, az ütvefúró hangja, a pláza zsivaja, az egész körülöttünk lévő zűrzavar annyira része az életünknek, hogy már nem tudunk sehová se elbújni, ahol csönd van. Amikor én gyerek voltam, a presszókban nem szólt semmi, legfeljebb bizonyos napokon játszott bárzongorista, de azon kívül nem üvöltött se tévé, se rádió, se lemezjátszó. Most ha valahol beüt a csönd, az emberek megrémülnek, és azt se tudják, mihez kezdjenek magukkal. Ezért aztán kétséges, hogy valóban hallanak-e a hallók, s nem nagyobb adomány-e valakinek, aki siketnek született, hogy meg van kímélve ettől a tehertől. Balázsban tehát megszületett az a gondolat, hogy nincs füle annak sem, aki hall, ebből pedig kialakult egy olyan előadás ötlete, amely láthatóvá teszi azt, amit érdemes hallani. Én pedig ennek a megvalósításában segítek neki. | hirdetés
 |
|
Hogyan lehet láthatóvá tenni a zenét olyanoknak, akik nem ismerik a hangokat? És hogyan lehet átérezhetővé tenni a nem-hallást olyanoknak, akik nem ismerik a csöndet?
H. P.: Az előadásnak lesz egy kerettörténete, amelyben egy siket lány és egy halló fiú egymásba szeretnek, de közéjük áll a gonosz zajboszorkány, aki meg akarja akadályozni, hogy az emberek meghallják, amit meg kell. A lányt egy siket fotómodell kislány, Weisz Fanni alakítja, aki közvetítő szerepet vállal a siketek és a hallók között, vagyis segíteni fog benne, hogy a hangok a nem hallóknak is érzékelhetővé váljanak. Mondok egy példát: miközben Balázs játszik a zongorán, egy nagy kivetítővásznon látjuk a darab kottáját, majd egyszer csak a kottafejek lehullnak a vonalakról, és színes léggömbökké változnak. A következő képen hét léggömböt látunk, s amikor Fanni megérinti az egyiket, az pirossá változik, mire az egész nézőtérre piros fényár vetül, Balázs pedig leüt egy hangot. Fanni ekkor megérint egy másik lufit, az zöldbe borul, s megszólal egy másik hang. Aztán Fanni elkezd játszani egy dallamot a léggömbökön, és Balázs követi zongorán, miközben a fények lefestik a zenét. Ezenkívül animált képek és táncosok is tolmácsolják a hangokat. De a hallóknak is adunk feladatot, hogy érezzék, milyen az, amikor valami el van zárva az ember elől. Így aztán a szövegek nagy része angolul hangzik el, hogy szándékosan kínos helyzetbe hozzuk azokat, akik nem tudnak angolul. Az előadás pedig úgy kezdődik, hogy a kivetítőn megjelenik egy hatalmas száj, amely az alábbi mondatot tátogja el hang nélkül: „Aki nem tud szájról olvasni, nem ismeri a csendet.”
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
