PM Online | Korábbi cikkeink

Mással is megesik, hogy I ♥ Haneke feliratú pólóban rendez filmeket, az ifjú Sean Durkint sem illetheti egy rossz szó, hogy első nagyjátékfilmjéhez fogódzókat keresett. Márpedig a vészjósló minimalizmus és a

minimalista szimbólumok, metaforák egyre szélesedő esztétikai ösvényén a nagy osztrák rendező az első számú turistavezető. Egyszerű mesét mond el Durkin, ahol a mesélés módján bukik vagy áll minden – és áll itt minden, mint a jegenye.
Elsősorban persze a hajamnak kéne, elvégre thrilleresen zúgnak a fák, ahogy Martha/Marcy May fut az erdőben, hogy megszabaduljon attól a közösségtől, szektától, ahová rejtélyes módon érkezett, és ugyanilyen sötétszürkésen hullámzik a tó, melyből minduntalan vízi hullák felbukkanását várjuk. De leginkább csak a tudatalattiban teszünk kisebb fürdőzéseket, minekutána az időrenddel is kellően megkavart történetsíkok (úgymint Martha szabadulása előtti és utáni történetek) kellően feszültségteljesek lesznek. Mintha a rendező ügyes bűvész módjára mutatná, mi mindent tud, még egy és még egy labdát vesz a zsonglőrködésbe, ami egy picit rá is ül a filmre, de ezt az erőlködő bizonyításvágyat nehéz elkerülni egy első film esetében. A mutatvány azért sikerül: egyszerre tudjuk eltávolítva és belülről nézni az eseményeket, megérteni a feleket, sőt, átélni egy hasadóban lévő tudat érzéseit, ami nem rossz teljesítmény.

Martha Marcy May Marlene
Amerikai, feliratos film