Valószínűleg soha nem hallgattam meg lemezt egyhuzamban olyan sokszor, mint most a Csík zenekar legújabb korongját. Magánérdekeltségű információ, de mintegy öt napja csak ezt hallgatom. Sajnos nem azért, mert annyira jó.
Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy mi nem stimmel vele, hol van a hiba. A Lélekképek című album valahogy nem húz, nem ránt magával annyira, mint a korábbi egy-két lemez, pedig egyenként és külön-külön többnyire kiváló számok vannak rajta. Most már azt gondolom, hogy valószínűleg ez az összeállítás túlságosan eklektikus lett: ebből is egy picit, abból is egy picit, amabból is egy picit. A népzenei alapok természetesen tökéletesek, kidolgozottak, színesek. Most is találóak és szépen illeszkedők a Quimby- és Lovasi András-feldolgozások, sőt, már Hobo is van. Amivel bővült most a paletta, az viszont nehezebben szerethető. A Beethoven Holdfény szonátájára feljátszott Fehér Galamb című opus sokkal inkább fehér holló, mint galamb. Az egyébként saját jogon gyönyörű Juhász Gyula-vers feldolgozása is kilóg a sorból, bosszantó és zavaros, pedig mind a zene, mind a szöveg szívfájdítóan szép. Végül pedig a zárószám (Suite) majd’ 12 perces monumentális felépítménye szinte kikéredzkedik a CD-lejátszóból, végeérhetetlen, nyögvenyelős foltvarrás, mozaik. Úgyhogy nem könnyű ám öt napig egyfolytában ezt hallgatni. Mégis megéri, csak pár helyen át ajánlott ugratni egy-két nótát.
|
vissza
vissza a lap tetejére
