Interjú
Lehet, hogy ez a könyv is egy megvert társadalom közérzetéről szól
2011-11. szám / D. Magyari Imre
Az 1936-ban, Kolozsváron született Bodor Ádám, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása írója a legjelentősebb kortárs alkotók egyike. Új könyvének, a Verhovina madarainak megjelenése is fontos esemény.
Ez az interjú e-mailben készül: mit változtatott az írói létén a számítógép?
B. Á.: Az írói léten semmit nem változtatott. A kivitelezés technikai folyamatába szólt bele, a nehézkes írógépeléshez viszonyítva nagyon sok könnyebbséget hozott. Ha elrontok valamit, nem kell új papírt tekerni a gépbe. Ez a könnyebbség viszont, legalábbis nálam, a munkára fordított időben nem mutatkozik meg. Semmivel sem írok többet vagy kevesebbet egyik vagy másik eljárással. Egyrészt azért, mert az alkotást azért mégiscsak belső tartalékok diktálják, másrészt amenynyire a gép látszólag meggyorsítja a munkát, annyival felületesebbé, lustábbá is tesz, így a nyert idő a javításokkal tulajdonképpen elvész.
Mintha nem szívesen beszélne a művei keletkezéséről, a művekben felépített világról. Az olvasóra csak a kész szöveg tartozik?
B. Á.: Úgy van, az olvasóra csak a kész mű tartozik, a szerzőnek nincs mit hozzáfűznie. Ha mégis szükségét érzi, akkor ott valami baj lehet. Így természetesen nem szívesen beszélek egy-egy mű keletkezésének körülményeiről, előzményeiről. Az ember a kedveseihez fűződő meghitt kapcsolatának részleteit sem teszi publikussá.
Véglegeseknek érzi a szövegeit, vagy utólag olykor változtatna rajtuk?
B. Á.: Nem jó dolog átdolgozni korábbi műveket, azok egy pálya hiteles állomásait jelentik. Közben korábbi művek újraolvasása során természetesen találkozom olyan részekkel, amelyek ma már más látványt nyújtanának. Baj akkor van, ha művészi szempontból okoznak csalódást. Az ilyesmit ki kell heverni.
Hogyan, mitől fogant a Verhovina madarai? Miről akart beszélni benne, amiről eddig nem szólt?
B. Á.: Ez egy új történet. Egy új helyről, a helyhez köthető eseményekről akartam mesélni, anélkül, hogy valami különösebb eszmei mondanivaló képe lebegett volna a szemem előtt. Közben lehet, hogy ez a könyv is, mint a korábbiak, ugyanarról a dologról, egy megvert társadalom közérzetéről, erkölcsi környezetéről szól.
Mikszáthnak van egy írása, a Farkas a Verhovinán. Szereti Jókait, Mikszáthot?
B. Á.: Hogy most? Nem tudom: jó ötven éve nem olvastam őket.
| hirdetés
 |
|
Komor világ a könyvbeli. „Itt lakunk ugyan, de a föld alattunk már rég nem a miénk” – olvassuk a 81. oldalon. Tekinthető-e a mű Verhovinája világmetaforának?
B. Á.: Nem. Nem élek a metafora kínálta lehetőséggel. Ha valaki mégis annak fogja föl, akkor az nála nyilván tágítani fogja az elbeszélés belső dimenzióit. Egy szöveg értelmezése minden olvasó alapvető joga, azért olvas. Én meg ezért írok, nem is tiltakozhatok ellene.
Mennyire lett otthon Magyarországon 1982-es áttelepülése óta? Otthon van-e valahol? Mennyire feledhető, ellensúlyozható a rossz, amit átélt?
B. Á.: Az átéltek ne legyenek feledhetők, mert részei életünknek, még ha esetleg köznapi szemmel „rossznak” is tűnnek. Amit sokan csapásként élnek, élnének meg, én abból gazdagodtam. Egyébként ott vagyok otthon, ahol éppen jól érzem magam. Hol itt, hol ott, ez nem országhoz, lakhelyhez kötött kérdés, ezt megtapasztaltam. Tudok otthon lenni Berlinben is, Csíkszeredában is. Erdélyből való távozásom érzelmi problémáin pedig már rég túl vagyok.
A 238. oldalon meglepő módon az elbeszélő ezt mondja magukról, Verhovina lakóiról, akik pedig nyomasztó világban élnek, ha ezt esetleg ők nem is érzékelik: „…sorsunkat senkiével el nem cserélnénk” – mennyire lehet elmenni valahonnan?
B. Á.: Nem könnyen, de el lehet menni, amikor az ember úgy érzi, hogy el kell menni. És jó, ha ilyenkor el is tud menni. Jó idejében észrevenni, mi történik körülöttünk. Közben erre is talán érvényes, amit az előbb mondtam: nem biztos, hogy pont az a gyötrelem, amit más annak ítél.
A közelgő karácsony elvileg a szeretet ünnepe. Mennyire van, van-e esélye a szeretetnek a világban, vagy már a tisztelet is valami (amivel a példányokat dedikálta), netán a tapintat?
B. Á.: Számomra ez a mindent átfogó, globális szeretet csak olcsó prédikátorok közhelyei között létezik. Égisze alatt unalmas is lenne az élet. Nem tapasztaltam ilyesmit, még csak a jeleit sem látom egy egyetemes megváltó érzelemnek. Legfönnebb valami mást: szolidaritást, a közös gondoskodás bizonyos jeleit, amelyek összetartanak közösségeket, a közösségek pedig megtűrik egymást. Aminek eredményeként eddig még nem faltuk föl egymást.
Nem kis eredmény.
B. Á.: Vannak persze önfeláldozó, kivételes személyiségek, akiknek a szívébe az egész emberiség belefér, akikből valóban egyetemes szeretet árad, anélkül, hogy viszonzásra számítanának. Csodáljuk is őket.
Az Artisjus Irodalmi Nagydíj átvételekor készült Önről egy fotó, amin mosolyog. A város egyik legjobb helyén, a Finta László megálmodta Nyitott Műhelyben rendezett könyvbemutatón igen sokan voltak, ami nagy öröm. Tud felhőtlenül örülni, vagy egy másik szóval, ami tán nem is szerepel a könyvben, boldog lenni?
B. Á.: Igen, úgy látszik, néha mosolygok. Talán nem is az öröm, inkább a zavar jele. Tudok örülni, hát persze, főleg ha van minek, de nem biztos, hogy ki is mutatom. A boldogság pillanatokra érinti meg az embert, néha úgy, hogy észre sem veszi.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
