2011 sok más mellett a közeledő bolygók éve volt. Már ha két filmet nevezhetünk jelenségnek. Szerintem nevezzük csak nyugodtan, elvégre Lars von Trier Melankóliája és Mike Cahill nálunk a mozikat elkerülő, de DVD-n végre elérhető
első játékfilmje van olyan markáns művészileg, hogy egymás mellett szerepeljenek. Ám amíg a dán mesternél az idegen égitest elhozza a világunk végét, addig az amerikai rendező Sundance-díjas filmjében az égen feltűnő „másik bolygó” éppenhogy a reményt szimbolizálja. Viszont van másik hasonlóság is: a Felettünk a Föld legalább annyira használja alibiként a sci-fit, mint Trier depressziós-filozofikus szuperblöffje.
A felütés, miszerint a történet elején a tudósok elképedve veszik észre, hogy a Földhöz megtévesztésig hasonló bolygó tűnt fel a láthatáron, egészen a film végéig csak háttere annak, hogy megismerhessünk egy független filmes módra lírai, tehát szomorúságában nagyon is földhözragadt történetet egy nagy jövő előtt álló lányról, aki végzetes közúti balesetet okozott. Rhoda (Brit Marling) négy év után szabadul a börtönből, s immáron nagykorúként próbálja feldolgozni egykori tettének következményeit. Mindeközben a hatalom civil utasokat toboroz arra a felfedezőútra, amelynek célja a furcsa, életre alkalmas bolygó feltérképezése. Rhoda egyszerre vágyik a remény planétájára és szeretné vigasztalni azt a férfit (William Mapother), akinek életét rommá döntötte azon a végzetes éjjelen. S mivel ez egy szépen átgondolt, ámbár a rövid játékidő (90 perc) ellenére kicsit nehézkes alkotás, mely bűnről és jóvátételről regél, a végére valamilyen módon sikerül is a kiengesztelés – sőt, egy ütős csavarnak köszönhetően érdekes tudományos-fantasztikus dilemmát is kapunk a legutolsó jelenetben. |
vissza
vissza a lap tetejére
