Interjú
Eltört legyező
2012-02. szám / Szepesi Krisztina
Gálffi László azt mondja, a 21. századba lépve teljesen megváltozott a színészvilág, de ő a régi maradt. Mégsem a múlton gondolkodik, csak a jövőbe néz, s most ismét az Orlai Produkció égisze alatt készül bemutatóra partnerével, Vári Évával. John Murrell darabjában, Az isteni Sarah-ban épp a múltról esik szó, miközben két ember küzdve szereti egymást.
Amikor elszerződött a Vígszínházból, azt mondta, mindig eljön az idő, amikor szükség van egy váltásra, és akkor ön lép. 2009 óta az Orlai Produkcióval ez már a harmadik munkája. Ez is afféle váltás?
G. L.: Amikor először megkerestek a Sírpiknik ötletével, nagyon tetszett, hogy van benne négy nő, és mind értem rajong, és a kolléganők is fantasztikusak voltak. Akkor épp Csehovot, Bergmant és Dürrenmattot játszottam, és úgy éreztem, szükségem van valami könnyedebbre is ezek mellé, hiszen én az életem során szinte mindig valamilyen „vérdrámában” játszottam. Így ez a feladat nem váltás, inkább kikapcsolódás volt, amiben nem éreztem azt a mérhetetlen terhet a lelkemen, mint korábbi munkáimnál. Minden este elő kellett bányásznom magamból a legféltettebb titkaimat, kínjaimat, és ez bizony nagyon fárasztó. Ahogy öregszem, egyre nehezebben viselem ezeket a lelki tortúrákat. Megnézek én bármilyen horrorfilmet, amiben válogatott módon ölik meg egymást, de amikor lelki terrorral szembesülök, azt nem tudom nézni. Most ilyen állapotban vagyok. Szükségem van egy kis lazításra. Zenét hallgatok, kiállításokra megyek, vagy éppen könnyedebb feladatot vállalok. Orlai Tibor személyében pedig egyenes, tisztességes, következetes embert ismertem meg, aki saját pénzén csinál színházat. Ez pedig nagyon ritka ebben a szakmában. Ráadásul mindig olyan embereket hoz össze, hogy könnyen nagyon jó, baráti légkör alakul ki. A nagy négyes rendezése pedig csak egy „véletlen” volt.
Ahol Vári Évát rendezte, akivel most Az isteni Sarah-ban együtt játszik majd.
G. L.: Ő nagyszerű színésznő és a darab, amit Hargitai Ivánnal próbálunk, akivel először dolgozom együtt, nagyon jó. Kicsit túl van a bulvár kategórián. A világon nagyon sok helyen játszották nagy színészek, a szerző háromszor is átdolgozta már, és mi a legutolsó s színházi értelemben talán a legjobb változatot próbáljuk. Úgy adja magát a darab, ahogy a vajban a kés végigfut. Persze meg kell dolgozni minden pillanatáért, semmit nem adnak benne ingyen, azok, akik a könnyű műfaj avatottabb ismerői, sokkal jobban el tudnák mondani, hogy ezt mennyire nem könnyű csinálni. Színészetről, egy színész életéről van benne szó, és arról, hogy valami elmúlt. És most valóban ezt történt, hiszen elmúlt egy század, én pedig a 20. század színészeként érzem, hogy valami tényleg lezárult.
Mi hiányzik?
G. L.: Fiatal koromból, emlékszem, ha Darvas Iván végigment az utcán, megállt a forgalom. Később, mikor én kezdtem a pályát, akkor is volt még a színészetnek presztízse. Amikor kollégáimmal előadás után bementünk az Annába, lehetett érezni, hogy megállt a levegő. Tíz év múlva pedig már úgy szóltak utánam az utcán, mintha a haverjuk lennék. Hiányzik a színészek megbecsülése. Mintha visszatérnénk a színház kezdeteihez, amikor a színész valami majom volt, aki ugrált a porondon, s akinek volt pénze, jól szórakozhatott ezen. Most megint ez van, bárki lehet színész. Szerencsére azért még vannak olyan műhelyek, ahol érdemes dolgozni, többek között ilyen az Örkény Színház is. Persze ez a változás nem feltétlenül rossz, de mi ennek a múlt századi színháznak a képviselői vagyunk Évával.
| hirdetés
 |
|
Mi tetszett meg önnek ebben a darabban?
G. L.: Az egyik jelenetben eltörik egy legyező. Egy olyan legyező ez, ami több évig készült, kézzel szőtték, festették. Nem tucatáru. Akkor még a tárgyaknak volt értékük, pont úgy, ahogy az embereknek is. Erről szól, s ez tetszik benne. Ahogyan a színésznő az életrajzát írja, felidézi élete jelentős pillanatait, ezzel helyzeteket teremt, s ezekbe a szerepjátékokba vonja be a titkárát, aki egy dilettáns amatőr, egy kispolgár. Ez rengeteg komédiázásra ad lehetőséget, de éppannyi szomorúságra is, hiszen ők ketten egyszerre rajonganak egymásért és gyűlölik egymást.
Amikor felhívtam, hogy interjút kérjek, teljesen kétségbe volt esve, hogy megint egy hülye életpálya-interjú fog következni, amiben fel kell idéznie a múltját éppúgy, ahogyan a színésznő teszi a darabban.
G. L.: Unom a múltamat. Kit érdekel ma már az? Ha neveket mondok, már azt se tudják, kik voltak azok. A mai embereknek már nincs semmi kötődésük hozzájuk. Nem vagyok miatta szomorú, de megszűnt. Hiába mondom a növendékeimnek, ki volt Ruttkai Éva, lehet, hogy látták filmekben, de azokból nem jön át, milyen személyiség volt, milyen volt vele játszani.
De ön el tudja ezt mesélni.
G. L.: Csak annyit érzékelhetnek belőle, hogy én szenvedélyesen beszélek róla. Nem vagyok az a krónikás fajta. Engem inkább az érdekel, mi lesz holnap és holnapután. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy elmúlnak dolgok, s elmúlunk mi magunk is. Ha régen bemutattak egy Fellini-filmet vagy megjelent egy új könyv, fél évig csak arról beszéltünk, amitől a művészet hihetetlenül felértékelődött. Ma minden héten történik valami, és már semmiről se beszélnek az emberek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
