Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Kritika (2)
Én, József Attila – Madách Színház
2012-02. szám / Bóta Gábor

Vaskos előítéleteim voltak egy József Attiláról szóló musicallel kapcsolatban, de a valóság fölül vagy inkább alul múlja a képzeletemet. Ha például Mozartról szól egy musical, az szerencsére nem Mozart zenével megy,

ahogy a Rómeó és Júlia musicalváltozatának zenéjéhez sem veretes Shakespeare-t énekelnek és mondanak a színészek, hanem a tánc­zene jellegű, könnyed hangokhoz sokkal jobban passzoló, se­ké­lye­sebb szöveget. A sztori marad, de az eredeti mű valódi mélysége, tartalma kevéssé. Ha viszont Vizy Márton alapvetően könnyed, az iszonytató fájdalmat, a totális őrületet, a pokol legmélyebb bugyraiban megmártózást egyáltalán nem kifejező zenéjéhez fajsúlyos József Attila-sorokat társítanak, akkor két meglehetősen testidegen dolog kerül össze. Ha ehhez még Nagy Sándornak, aki különben mind jobb színész prózában is, zene nélkül József Attila-verseket kell mondania, és közben a műfaj szabályainak megfelelően szépfiús musicalsztárnak maradnia, akkor olyan hibrid jön létre, amitől kiráz a hideg.
Mindenki kiadós munkával, borzasztóan igyekszik, hogy valami rémes dolog jöjjön létre. Miközben a szándék, köztük Szirtes Tamás rendezőé, Szente Vajk társrendezőé, nyilvánvalóan nemes, közel hozni József Attilát azokhoz, akikhez nincs közel. De ha én csak ezt érzékelném belőle, a lehető legtávolabb menekülnék tőle. A népművelői szándék kevés, mint ahogy darabnak is cudarul kevés, ami Tóth Dávid Ágostonból kijött, életrajzi elemeket pakolt egymás mellé, de valós szituációkat már nem sikerült teremtenie, szinte tényeket, adatokat mondanak fel a színészek, de azért az illem kedvéért egymás felé fordulnak, mintha mégiscsak drámai helyzetben játszanának. A hatvanas, hetvenes évek ismeretterjesztő igényű amatőr színjátszására emlékeztet a produkció, persze a táncokat és az éneklést jóval profibb módon kivitelezve. Tihanyi Ákos koreográfus alaposan megdolgoztatja a szereplőket, de ettől még nem fogom átérezni a proletáriátus végletes elkeseredettségét. Kocsák Tibor karmesterként roppant módon iparkodik, hogy azt a keveset, ami a kottában van, hatásosan vezényelje. Balla Eszternek Vágó Mártaként, a költő szerelmeként pedig igazán nem okoz gondot, hogy a megadott hangokat elénekelje. A szinte semmiből azonban ő sem tud igazi szerepet formálni. Fából vaskarikát csinálnia már-már Polyák Lillának sikerül, Kozmutza Flóraként, a másik szerelemként. Sikerül előcsalnia magából az együttérzés, a kétely, a megrendítő fájdalom őszinte hangjait.
Az igazi József Attilát például Latinovits Zoltán, Major Tamás, Jordán Tamás vagy éppen zenés verzióban Sebő Ferenc tudta megidézni. Úgy viszont nehéz közel hozni bárkit is a nagy költőhöz, hogy ugyan elhangzik több verse is, de a szellemisége nincs jelen a színházban.
hirdetés






vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor