PM Online | Korábbi cikkeink

Halál. Nemrég láthattunk egy, a kikövezett hollywoodi út padkáján egyensúlyozó darabot a témában (Fifti-fifti), míg Andreas Dresen egy alsóbbrendű úttal próbálkozik. Elhagyjuk a jól működő,

dramaturgiailag kényelmes kapaszkodókat és kiszögelléseket kínáló utat, de nem is fordulunk arccal a szenvedések felé a naturalizmus igazságnak tűnő, csábító hazugsága és kisebb ellenállása jegyében. Dresen tudja, hogy az ember állati lény, teste van, nem mindig szép, nem mindig méltóságteljes, nem mindig kiemelkedő (avagy átlagosságában figyelemre méltó) – Dresen korábbi filmjei, mint a Kilencedik mennyország az időskori szex tabujával, szintén ezt dokumentálták. És a rendező azt is tudni véli, hogy mi az a betegség.
Frank Lange (játssza a remek Milan Peschel) megtudja, hogy agreszszív, rosszindulatú agytumor támadta meg, és már csak pár hónapja van hátra (a jelenetben minden az, ami, még az orvos beérkező telefonhívása is). A továbbiakban pedig megismerkedünk (kevésbé szerencsések visszaemlékeznek) a végig tartó, egyébként tényleg nehezen járható úttal. Az ember nem tud igazán elfogadóan meghalni, még ha a kultúránk erre is próbál minket kapacitálni – féloldalasan, hisz a társadalom amúgy fél a haláltól, mint a tűztől. Képmutatás és ellenmondás ide vagy oda, a próbálkozások tiszteletet érdemelnek. Amire egy haldokló és a családja persze mit mondjon. Mit mondjunk? Semmit. Dresen sem mond. Ez van. Semmi wenderses patina, ezüstös árnyalat, szárnyak? Semmi, csak egy olykor megjelenő arc. A stáblista szerint a Tumor (mint mondtam, Dresen ismeri a betegség állapotát), de a nézőnek joga van a saját értelmezéséhez. Legalább ennyi marad.

Járhatatlan út
(Halt auf freier Strecke)