Interjú
Gábriel & Liza
2012-03. szám / Bóta Gábor
Farkas Gábor, művésznevén Gábriel, festő, színész, énekes. Az Orfeumnak, Pest egyetlen műsoros mulatójának rendszeres fellépője. A napokban új műsort mutatott be Liza & Me címmel.
Amikor a Képzőművészeti Egyetemre jelentkeztél, még festő akartál lenni?
G.: Mindig is minden akartam lenni. Hároméves koromban például világhírű zenebohóc. Ahogy folyamatosan kinyílt számomra a világ, úgy változtak bennem a vágyak. Szívesen lettem volna karmester, zongoraművész, zeneszerző, táncos…
Gyermekkorunkban akarunk ennyifélét, de ezt azért általában kinőjük.
G.: Én mind a mai napig akarom mindezt.
Józan ésszel azonban tudhatod, hogy ez nem jön össze.
G.: De nekem nincs józan eszem. Engem egy dolog érdekel, hogy én játszani akarok. Középiskolásként Vogel Róberttől tanultam színjátszani, és aztán Paál Istvántól sokat tanultam. Örkény-egypercesekből mutattunk be etűdöket egy színjátszó fesztiválon. Ezen zsűrizett ő. Rendezői különdíjat kapott az előadás, de nem gondolták volna, hogy ezt mi csináltuk, azt hitték, valami felnőtt. A különdíj felsőfokú rendezői tanfolyam volt, amire annak ellenére járhattam, hogy még érettségim sem volt.
Furcsa módon úgy diplomáztál a Képzőművészeti Egyetemen, hogy a Moulin Rouge-ban performanszot szerveztél.
G.: Igen, ebből botrány lett. Miközben ötödéves voltam az egyetemen, a felújított Moulin új műsorral nyílt meg, amit én konferáltam. Konferanszié lettem abban a mulatóban, amelynek negyedéves képzőművészeti egyetemistaként megfestettem a falát. Diplomaként azt találtam ki, hogy összegzem az addigi tanulmányaimat néhány képen, az alapformákból, az alapszínekből, az alapkarakterekből indulok ki. Aranyozott hátterek voltak, és ikontechnikával dolgoztam, ezért úgy gondoltam, templomszerűen szertartást celebrálunk ezeknek a képeknek, ahogyan régen a liturgia szerint zenére kinyitottak egy szárnyas oltárt. Kieszeltem, hogy csinálok egy képzőművészeti istentiszteletet.
A Moulin Rouge-ban?
G.: Igen, a Moulin Rouge-ban tisztelgek mindenféle művészet előtt, afféle összművészeti találkozót hozok létre. Volt ott minden, táncosok, zenészek, angyalok és Szűz Mária egyaránt. Hát ez kiverte a biztosítékot. A végén nem a mulatóban védhettem meg a diplomámat, hanem be kellett menni a Barcsay Terembe. Az volt a felháborodás tárgya, hogy ezt miért kellett a Moulin Rouge-ban csinálni. És én magyaráztam, hogy azért, mert ez vagyok én. Nem lehet engem leválasztani mint képzőművészt, hanem tessék elfogadni mint összművészt. Számomra ez így kerek. De nagyon vicces volt, mert a diplomavédésem jegyzőkönyvébe azt is beírták, hogy az ingyen büfé hiányosságot hagyott maga után. Miután a Moulinban délelőtt 11-kor volt a performansz, ezért nem volt szeszes ital, valószínűleg ezt kifogásolták. | hirdetés
 |
|
Hol tanultad az eleganciát az éjszaka világához? Úgy áll rajtad a frakk, mint máson a farmer. Mintha egy letűnt, múlt századi, anyagiakban és kultúrában is gazdag világból maradtál volna itt.
G.: Egyetemistaként még csak szteppelni tanultam, de balettozni nem. Rémesen dobáltam a lábamat, a Moulinban kinevettek a táncosnők. Azért viszont irigyeltek, hogy milyen lazán tudok szteppelni. Még Seregi László koreográfusnak is nagyon tetszett. Megkérdezte, ki ez a rongylábú? De aztán elmentem jazz-balettre. Utána már rendesen tudtam dobni a lábamat, a tartásom pedig Bakó Gábor koreográfusnál született meg. Állandóan idős művészek vettek körül, tőlük rengeteget hallottam egy lassan már-már eltűnt világról. Középiskolásként 82 éves hölgytől tanultam társastáncot, aki velem szeretett a legjobban keringőzni. A zongoratanárom pedig 84 esztendős volt. Ők tudták csak igazán, hogy mi a sikk, mi a módi. Az is fontos, hogy jazzénekre a tavaly 80 éves Garay Attila tanított.
Különböző produkciókban színészként szerepeltél, mint például a Kabaré című musical vagy a Vámpírok bálja előadásában.
G.: Megkaptam a színész minősítést, és a színházi darabokon túl szinte minden produkcióban, legyen az például a Liza & Me est az Orfeumban, a színészmesterségben tanultakat hívom elő.
Úgy tudom, a párizsi cirkuszfesztiválra meghívtak kiállítani.
G.: Igen, az ottani igazgató jelen volt a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon, amit én konferáltam, és látta, hogy a Fővárosi Nagycirkusz éppen leköszönő igazgatójának, Kristóf Istvánnak adtam egy Grock zenebohócos portrét. Annyira szép a tekintete, a mosolya Grocknak azon a fotón, ami alapján a képet festettem, hogy azt gondoltam, ha ezt nézi, az sokáig fogja Pityu bácsiban tartani a lelket.
Változatlanul festesz is?
G.: Festenék, de a műtermem még nincs teljesen kész, vázlatokat azért csinálok, és rajzolgatok. Korábban is sok cirkusz témájú képet készítettem. A két évvel ezelőtti cirkuszfesztiválon megkértem Urbán Ádámot, fotózza le nekem azokat az artistákat, akik különösen érdekeltek. Egy csomó olyan cirkuszi anyagom van, amit most majd föl kell dolgoznom.
Az Orfeumban rendszeresen dolgozol.
G.: Az Orfeumban a 2010-es nyitás óta két állandó műsorom is van: a Sinatra és barátai, valamint a főként Máté Péter-dalokra épített Egy darabot a szívemből. A megszokott jazz-triót ezúttal fúvóskarral is kibővítettük, hogy a legautentikusabb módon szólaljanak meg Liza életének legmeghatározóbb dalai, mint a Kabaré, a Chicago vagy a New York, New York. A dalok eredeti nyelven hangzanak el, így valóban úgy érezhetjük magunkat, mintha a Broadway egyik jeles klubjába csöppentünk volna.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
