Interjú
Győrbe egy kicsit hazajárok
2012-03. szám / Szepesi Krisztina
Káel Csaba biztos benne, hogy szinte mindenki ismeri a Carmen zenéjét, még az is, aki nem tud róla. A Művészetek Palotájának vezérigazgatója márciusban a Győri Nemzeti Színházban állította színpadra a népszerű operát, mely szerinte sokkal több, mint egy gyilkosságba torkolló szerelmi történet.
 Egy ekkora intézmény vezetése mellett az operarendezés egy másik városban szinte lehetetlen küldetésnek tűnik.
K. Cs.: Ezt a rendezést már azelőtt megígértem, mielőtt kineveztek a Müpa élére. A Carment régóta szerettem volna megrendezni, Győrbe egy kicsit hazajárok a Bajazzók, a Parasztbecsület és a Hunyadi László rendezésem után. Ráadásul nagyon szeretem a társulatot, szóval nem volt kétséges, hogy vállalom. A feladatot úgy tudtam megoldani, hogy kora estig dolgoztam a Müpában, aztán „lerohantam” próbálni Győrbe. És volt egy nagyon jó asszisztensem is Horváth Márti személyében.
A Müpával kapcsolatban többször említette az eladhatóságot és azt, hogy egy előadást brandnek kell tekinteni. Rendezőként is észben tartja ezt?
K. Cs.: Ahogy nekem a Müpában van országos vagy mondhatni, európai felelősségem, úgy Forgács Péter igazgató úrnak Győr városa felé, hiszen a színház a győrieké. Ez persze nem jelenti azt, hogy rossz megfelelési irányba kell menni, kiszolgálva ezzel nem vállalható igényeket, inkább a nézőkkel való kommunikáció fontosságát hangsúlyoznám. Főleg a mai művészet kapcsán érdemes megemlíteni azt az igényt, hogy a produktum mindig próbáljon meg valamilyen párbeszédet gerjeszteni a közönséggel. Ez persze régi törekvés, hiszen nem volt véletlen az sem, hogy például William Shakespeare a Globe Színházat a piac mellé tette. Az elmúlt időszakban jó pár alkotó nem foglalkozott eléggé ezzel a kommunikációval, emiatt az élet és a művészet sokszor elment egymás mellett.
A Carmen segítségével hogyan lehet kommunikálni?
K. Cs.: A Carmen nagyon izgalmas, népszerű darab. Ha megnézünk egy mobilcsengőhang népszerűségi listát, biztos, hogy a Torreádor-dal benne van az első tízben. Ennek az operának szinte minden egyes dallama, áriája közismert, még akkor is, ha sokan nem tudják, hogy amit hallanak, az a Carmenből van. Szinte hihetetlen, hogy amikor 1875-ben Párizsban bemutatták egy nagyon tehetséges zeneszerző utolsó műveként, megbukott az előadás. Bizet sajnos azt már nem érthette meg, hogy végül a darabja meghódítsa a világot. | hirdetés
 |
|
Miért lehetett ilyen népszerű ez az opera?
K. Cs.: Mert Carmenbe rögtön bele lehet szeretni. Gondolkodtam azon, hogyha Prosper Mérimée regénye olyan jó lenne, a színházak azt játszanák, tehát nem önmagában a történet az oka. Amit ugyanis a színházak játszanak, az Bizet darabja, erre pedig egy megfejtés van. Carmen – Bizet zenéje által felépített – személyisége. Ez a zenei karakter minden érzékszervünkön át belénk áramlik, és ez az, amitől megcsap a szerelem illata, a szabadság vágya, a végzettel való kacérkodás vagy akár a csempészvilág romantikus misztikuma. Ezekre mind vágyunk titokban. A huszadik századi traumák után az emberek elkezdtek félni az érzelmeiktől, mert annyi sebet kaptak a történelem során. Ez a darab arról is szól, hogy nem érdemes elmenekülni az érzelmeink elől, mert azoktól leszünk gazdagabbak.
Carmenből pedig Győrben kettő is van.
K: Cs.: Szolnoki Apollónia magas, vörös hajú díva, hófehér bőrrel, Lázin Beatrix pedig alacsonyabb, déliesebb karakterű nő. Kerestem bennük a közöset, aztán rájöttem, hogy függetlenül a külsőségektől mindkét nőnek hihetetlen tartása van. Ezzel pedig mindketten gyönyörűen képviselik Carmen szabadságtudatát. Ez a másik kulcs az érzelmeken kívül, hiszen korunkban nagyon hadilábon állunk a szabadság értelmezésével. A világnak ezen a felén sokáig arról szólt az életünk, hogy nagyon vágytunk rá, de amikor hozzájutottunk, nem tudtunk vele mit kezdeni, és elvesztünk benne. A Carmen arra figyelmeztet, hogy az ember a szabadságát belülről nyeri.
Az opera műfaja még mindig inkább egy szűk réteget vonz. Mivel lehet csalogatóbbá tenni?
K. Cs.: A Müpát egy Monteverdi-operával nyitottuk 2005-ben, és azt terveztük, hogy a Fesztivál Színházat a preklasszikus, kortárs operajátszás helyszínévé tesszük. Ám akkora volt az érdeklődés, hogy átköltöztünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, ahol nincsenek színpadi körülmények, így egy nagyon furcsa műfajt kezdtünk el: a félig szcenírozott operajátszást. Azt vettük észre, hogy egyre több néző érdeklődik, akik nem feltétlenül azonosak az Operaház közönségével. Talán az adta a legnagyobb sikerét ennek a kísérletnek, hogy más megközelítési lehetőséget adtunk a nézőknek, hiszen díszlet és jelmez hiányában sokkal nagyobb hangsúly kerül a zenei szituációkra és azokra az apró pszichológiai momentumokra, amelyektől ezek a darabok több száz év óta fennmaradtak. Erre pedig nem lehet más magyarázat, mint hogy az opera az európai kultúra nagyon erősen szintetizáló vonulata. Wagner Gesamtkunstról beszél, de itt nem szimplán a művészeti ágak találkozásáról van szó, hanem az európai ember sorsáról, aminek a zene ad egy megfoghatatlan, plusz dimenziót. A kultikus Harmadik típusú találkozások című filmben is érdekes, hogy az űrlények mindent értenek a világunkban, egyedül a zenét nem tudják értelmezni. Aztán mikor elköszönnek, mégis egy pentaton dallamot játszanak le, mert rájönnek, hogy ez a kommunikációnak valami különleges, emberi formája. Amikor pedig megszólal a Carmen-nyitány, az emberben hirtelen felötlik: de jó, hogy élek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
