PM Online | Korábbi cikkeink

Váratlan cím egy olyan kötet elé, amely beszélgetéseket, interjúkat tartalmaz. Krasznahorkai László huszonöt korábbi interjút rendezett könyvvé. A mű a talányos Nem kérdez, nem válaszol címet kapta.

„Életművének alapvető vonása, hogy a hit és az elveszettség között ingadoznak hősei. Kérem, foglalja össze, mit gondol a civilizációnkról a metafizika szemszögéből” – hangzik el Bihari László nyitó kérdése (143. oldal), és ilyenkor bizony megfordul az ember fejében, hogy miért ajánlja ezt a bizonyos nem válaszolást Krasznahorkai, jóllehet, hogy az interjúkat – úgy vélem – ő válogatta bele a kötetbe, egyiket-másikat ki is hagyhatta volna, ha úri kedve úgy tartja. Ő azonban hálás interjúalanynak bizonyul, még a teljesen blőd kérdésekre is megpróbál tisztességgel, udvarias odafordulással válaszolni.
A kötet egyik fontos tanulsága, hogy kérdezni nehéz, erről tanúskodik a huszonöt interjú szembeötlően eltérő színvonala. A szövegre magától értetődően rányomja bélyegét az éppen aktuális kérdező felkészültsége, intellektusa vagy éppen bugyutasága. Lehet, hogy ez csak mellékvágány, de nem lehet nem észrevenni, hogy – iderángatott példaként – mennyire más a tétje egy, a kötetben egymást követő Szepesi Dóra- és egy Szirák Péter-féle beszélgetésnek. A fontos kérdéseknél szinte összesűrűsödik a levegő, vágni lehet a feszültséget, hirtelen izgalom, várakozás fogja el az olvasót, másszor pedig csak elismeréssel adózunk Krasznahorkai türelme és udvariassága előtt, hogy lám, a legsutább helyzetekből is elegánsan kivágja magát.
Az író mindenkinél előbb érzékeli, hogy súlyos, komoly párbeszédnek néz-e elébe, vagy kötelező körként tesznek mindketten eleget valamiféle interjúelvárásnak (kérdező, válaszoló egyaránt). Ha utóbbiról van szó, azonnal könnyed és szellemes társalgóvá válik. No, persze azért ennek is van egy határa, pár helyen mintha türelmét vesztené a felkészületlen kérdezővel szemben. (Ilyen például Gregor Dotzauer igen rövidkére sikerült interjúja is.) Pozitív példa viszont a két,Keresztury Tiborral zajló párbeszéd, ahol – úgy érezzük – tényleg közel kerülünk Krasznahorkai László művészi felfogásához, műveihez való viszonyához, a maga teremtette szereplőkhöz fűződő viszonyához, és talán átérzünk valamit abból a különleges alkotói folyamatból, ami érzékeny, jellegzetes atmoszférájú, teljesen egyedi hangvételű könyveihez vezet, amelyek a Föld nevű bolygón, térben és időben is megállás nélküli bolyongásban születnek meg.
„Az, hogy éppen Japánban is éltem, meg Kínában meg Amerikában és így tovább, az nem jelent semmit – ha Indiába kerülök, vagy Afrika mélyébe vet a sors, vagy sehová, és meghagy egy dél-alföldi magyar kisvárosban, azt hiszem, lényegében ugyanaz történt volna, és én ugyanarról mesélhetnék a könyveimben: hogy van az a távoli, nagyon messzi pont, ahová zuhanok, ahová irtózatos sebességgel igyekszem, ez az én egyetlen, szinte szegényes, monoton mondanivalóm: ez a pont, ez a zuhanás, meg aztán a nyelv persze, amibe útközben kapaszkodom.” (188. oldal) Ez a huszonöt beszélgetés – talán éppen az eltérő jelentésrétegeket érintő kérdéseik folytán – segít még inkább egységes egészként rátekinteni az eddig létrehozott, „az egyetemes kiszolgáltatottságról” (123. o.) szóló alkotásokra, és megérzünk valamit abból is, hogy ezek a művek tulajdonképpen egyek a szerzővel, akinek esetében művészi és civil való nem válik el egymástól. Önmagát írja, magát kérdezi, maga válaszol.