Képről képre
Mintha színházi jeleneteket látnánk – Segal Viktor Raoul Dufy képéről
2012-04. szám / Eszéki Erzsébet
Segal Viktor éveken át dolgozott külföldön, Izraeltől Franciaországon át több helyen is, elegáns szállodákban és Michelin-csillagos éttermekben, volt, ahol 120 fős személyzetet irányított. A nemzetközi hírű séf Raoul Dufy képét választotta ehhez a beszélgetéshez.
Olyan érzésem van a kép láttán, mintha színházat látnánk, még két függöny is határolja a teret.
S. V.: Azért is lehet ilyen érzésünk, mert elől van az a rész, amit nem szoktak megmutatni. Vagy legföljebb hátul látható. Dufy színpadi jeleneteket is festett, nem véletlen ez az asszociáció. Élet van az étteremben.
De nincs nyüzsgés, a felszolgálók nyugodtak, senki nem sürög-forog.
S. V.: Jól megragadta Dufy ezt a nyugodt, kimért hangulatot. Távolságtartó elegancia jellemző erre a helyre. Ahogy készültem erre a beszélgetésre, keresgéltem párizsi éttermeket. Az egyikről ott voltak gyönyörű, régi felvételek az ötvenes évekből, írják, hogy oda járt Picasso és Dufy, más hírességekkel együtt. Ugyanaz a család vezeti azóta is. Dufy a francia fauvokkal indult, gyönyörű, rá jellemző kékeket, lilákat festett például a tengerparti képein. Elementáris életerő árad belőlük. Imádom azt is, ahogy rajzol, finoman, precízen, könnyedén.
Milyen történetet képzelsz oda, ha a képre nézel?
S. V.: Mivel éttermekben dolgozom, sokféle történetet látok ezek mögé. Apró mozzanatokból, gesztusokból egész sorsok rajzolódhatnak ki. A felszolgálók mindig kibeszélik a vendégeket, néztem is a képen, van-e valahol két összesúgó pincér. Ez mindenhol így van, Franciaországban is dolgoztam Michelin-csillagos étteremben, ott szintén. A vendégek elegánsak, kimértek, úgy vélik, megfelelően viselkednek, közben bent azt mondják: a kettes asztalnál nem is tudják, mi az a homár, a bal kettőnek biztosan el kell magyaráznom, mire van a kézmosóvíz, a másik meg nyilván csalja a feleségét, folyton a szomszéd asztalnál lévő nőt lesi.
Akkor az étterem a felszolgálóknak ugyanúgy színház, mint ahogy a képről nekem a színház jutott eszembe?
S. V.: Mintha színházi jeleneteket látnánk, igen. Olykor nagyon szórakoztató, máskor megrázó a helyzet. A felszolgálók meg tényleg szerepet játszanak. Ahogy a vendégek is, persze, csak az ott dolgozóknak ez a munkájuk. És nem feltétlenül érzik jól magukat közben.
Az se biztos, hogy a vendégek természetesen és jól érzik magukat ilyen helyen.
S. V.: Vannak vendégek, akik szerepet játszanak. De az ő szerepük mégis más, mint a felszolgálóké, akik nagy valószínűséggel szívesen cserélnének a vendégekkel. Csak a felszínt látják, a gazdag emberek óráját, feleségét, a drága ruhákat, a külsőségeket. Azt, amire ők maguk vágynak. Ezért szeretnek sokan ilyen helyen dolgozni, mert legalább itt közel lehetnek ahhoz a csillogáshoz, ami tetszik nekik. Az más kérdés, hogy ez csupán a felszín. Ezért is színház ez. Külföldön és itthon is sokat dolgoztam ilyen felszolgálókkal, drága helyeken. Úgy érzik, hogy belelátnak ebbe a világba, kicsit a részesei lehetnek a vendégek életének. Más társadalmi státusú emberek beszélgetnek velük. Tulajdonképpen szomorú helyzet ez. Illúzió lengi át az egészet.
És amikor olyan vendég érkezik, aki nem akar másnak, többnek látszani, mint aki valójában?
S. V.: Azonnal érzékelhető, a legapróbb gesztusokból akár. Egy angol újságíró elment a tengerentúlra, majd megírta, mennyire furcsa, hogy ott mindenki más akar lenni, mint aki. A felszolgáló a vendég helyében szeretne lenni, a vendég a szomszéd asztalnál lévő színész, sztár helyében... Miért nem lehet az, hogy ne akarjon más lenni? Főleg, ha jó felszolgáló valaki, akkor miért akar mégis más lenni? De valahogy Amerika mégis ettől működik. Magyarországon az a nagy bajom, hogy rengetegen nem egyszerűen mások akarnak lenni, hanem csak másnak akarnak látszani. Sokan halálra sértődnek, amikor ezt mondom. Az rendben van, ha valaki többre vágyik. Törekedjen másra, többre, csak akkor tegyen is érte! Ne csak másnak akarjon látszani. Ezen a képen is érzékelhető a társadalmi hierarchia, ugyanakkor az nem jut eszembe, hogy a vendégek nem illenének ide, hogy csak egyszeri alkalommal öltöztek fel. | hirdetés
 |
|
Vajon miért nincs roskadásig tele a felszolgáló asztal?
S. V.: Az adagok is kicsi különlegességek. De nem ez az érdekes ebben a helyzetben szerintem, hanem az emberek sora. Akik nem azért vannak itt, hogy könyököljenek egyet. Ez Dufy késői képe, ő még a világháború idején is olyan képeket festett, amelyek mindig mosolyt csalnak az arcomra.
Hol találkoztál először a műveivel?
S. V.: Tel-Avivban, egy múzeumban láttam meg egy jellegzetes tengerparti képét. Kicsi volt, fantasztikus impresszionisták között, mégis azonnal megragadott. Elkezdtem utánanézni, később kaptam a feleségemtől egy Dufy-albumot, abba is hosszan bele tudtam merülni. Az utolsó pár évében már nem olyan erőteljesek a színei, de engem itt is elbűvölnek ezek a kék, lila, rózsaszín árnyalatok. Jártam egy gazdag amerikai házában, elképesztő festmények lógtak a falakon. A hálószobában egy Monet-kép volt. Kérdezte a házigazdám, melyik kép tetszik nekem. Mondtam, hogy a lépcsőfeljáró aljában van egy kicsi kép egy idős hölgyről, befejezetlen grafika, az tetszik. Nem szólt semmit, majd fél órával később mondta, hogy az Picasso egyik, az anyjáról készített képe. Picasso úgy érezte, onnan már csak rontana rajta, ezért úgy hagyta. Engem meg az fogott meg.
Szeretnél ilyen saját helyet, mint amilyen ez a képen?
S. V.: Egyáltalán nem. Jó volt a legkülönfélébb helyeken séfnek lenni, akár 120 fő munkáját összefogni, de amit most szeretnék, az ennek a szöges ellentéte. Más esetleg csak a csillogást látja, azt például, hogy Clinton elnök gratulált nekem. Csakhogy ő nem is evett az ételemből, hiszen ezeken a fogadásokon szigorú biztonsági előírások vannak. Ajánlották, hogy készítsünk közös fotót, de finoman elhárítottam. Nem csak azért, mert politikusokkal nem szeretnék fényképezkedni. Minek a közös fotó? Rakjam ki valahová? Egy íróval szívesen, ha kialakul vele személyes kapcsolat. Julika nénivel is, ha ízlett neki az étel, amit neki kínáltam. Ő visszajöhet. De Clinton? Ő soha nem tér vissza. Nem az ő nevétől lesz nagyobb a sikerélményem, az örömöm.
Kicsi helyet szeretnél tehát, ahol személyes kapcsolatban lehetsz a vendégekkel?
S. V.: Ez önző dolog, igen, ilyet szeretnék most már, ahol odaadom a vendégemnek a neki főzött ételt. Csak ezt nem lehet rögtön megcsinálni. Ahhoz, hogy a vendégek azt mondják, ilyen finom krumplipürét még soha nem ettek, az kell, hogy rengeteg mást is főzz. Ha mindig csak krumplipürét készítesz, akkor soha nem fogsz rájönni, milyen a jó krumplipüré. Ez olyan, mint amikor külföldön nem vállaltam azt, hogy séf legyek. Nem azért, mert megijedtem vagy féltem volna, hanem mert úgy éreztem, nem jött még el az ideje. Pénzt keresni jó, persze, de tíz évig úgy dolgoztam, hogy soha meg nem kérdeztem, mennyi a fizetés. Oda mentem, ahová akartam, ahol tanulhattam. 1989-ben két bőrönddel indultam el innen. Nem azért mentem el, mert „megtehettem”, hanem mert ezt akartam, és mindent csak addig csináltam, amíg izgatott. Dufy képe azért is áll közel hozzám, mert nemcsak az érezhető, hogy sokat ült étteremben, hanem az is, hogy szeretett ott lenni, otthon volt ebben a világban. Olaj- és vízfestményei is vannak, a színei mindegyiken lenyűgöznek.
A színek miatt is van benne valami kettősség: hideg színek és mégse. Szeretnék ott lenni, nem is, inkább csak nézelődnék, azt hiszem, kívülről.
S. V.: Nagyon belül kellett lennie ahhoz, hogy így meg tudja festeni ezt a világot. Biztos, hogy beszélgetett a felszolgálókkal, miközben azért ő kívülálló maradt. Szépen ott van ez a kívülállás és a belülvalóság is.
Kép: Raoul Dufy (1877–1953), francia fauvista festő: Gastronomy, 1950 (részlet)
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
