PM Online | Korábbi cikkeink

Bár Básti Julit többfelé is hívták a pályája elején, de biztos volt benne, hogy Kaposvárra kell szerződnie. A Nemzetiben, a Hamletben vele hirdették meg Gertrúd szerepét, de betegség miatt nem játszhatta a premieren. A következő szezonban viszont Arkagyinát alakítja a Sirályban.

Abban teljesen biztos voltál, hogy neked a Nemzeti helyett, ahová kezdőként hívtak, Kaposvárra kell szerződnöd? Tudom, hogy ettől anyád igencsak megrémült.
B. J.: Nagyon. Mindig támogatott, de akkor aztán ellenem fordult. Már harmadév végén lementem Kaposvárra. Ő abszolút ellenezte, de ez nem érdekelt. Éreztem, hogy nekem muszáj odamennem. Nem tetszett az a hangulat, amit megismertem a Nemzeti Színházban.

Milyen volt?
B. J.: Egy embertelen hely volt. Nem lehettél felszabadult, kreatív. Úgy éreztem, hogy mindenki csak figyel, gőgös, a megszokott utakon, ösvényeken megy. Ez egy fiatal embernek észbontóan dühítő volt. Úgy gondoltam, az nem egy hely számomra, ahol amiatt, mert fiatal vagyok, kuss a nevem. Ez idegesített. Azt nagyon szerettem, ahogy Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor gondolkodtak a színházról, de ez viszont a Nemzetiben nem volt népszerű. Ezt azért tudom, mert főiskolás korunkban odajártunk apróbb szerepeket játszani. És az öreg, nagy bölény színészek velem a szüleim, Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa miatt cinkoskodtak, hogy ugye én sem szeretem azt, amit Zsámbékiék csinálnak, ugye én is a régebbi, hagyományos színjátszás felé húzok. Iszonyú rosszul éreztem magam ott, tudathasadásos állapot volt.

Kaposváron, ahol volt egy csomó keménykezű rendező, rögtön jól érezted magad? Ők, gondolom, szintén meg akarták mondani a tutit.
B. J.: Persze. Akkor úgy éreztem, hogy keménykezűek, és meg akarják mondani a tutit, de ehhez képest nagyon is kíváncsiak voltak arra, hogy egy színész milyen, és az ő fejéből és lelkéből milyen megoldások bukkanhatnak elő. Főleg ahhoz képest van így, ami azóta a tapasztalatom. Kaposvárra is nehéz volt beilleszkednem. A kaposvári színház egyik legfőbb értéke az volt, hogy olyanok játszottak ott, akik lehet, hogy nem végeztek főiskolát, de az őrületig fontos volt nekik a színház. A legkisebb szerepekben is csodálatos alakításokat láthattunk. A produkciók igen erős együttgondolkodást tükröztek. Básti lányaként oda beilleszkedni egy újabb meccs volt, hiszen azt gondolták, „persze főiskolát végzett, de attól még úgysem lesz jobb”. Eltelt egy jó fél év, mire elfogadtak. Aztán persze nyilvánvalóvá vált számomra, hogy kívülről nem szabad mérlegelni semmit, hanem zsupsz, fejest kell ugrani a munkába. Miközben rögtön nagyon örültem annak, csodálatos adomány volt számomra, hogy engem Kaposvárra hívott Babarczy László igazgató. Izgultam is, hogy hová tudok menni, mert ugyan tényleg hívtak a Nemzetibe, a Madáchba, a József Attilába, de ezek közül egyik helyre sem akartam szerződni. Lehet, ha a Vígbe hívtak volna, oda elmegyek.

Amikor Babarczy hívott, rögtön igent mondtál?
B. J.: Na, akkor rögtön tudtam, hogy ez ok. Szuper, ez rendben van. Jó helyre mehetek.

Csak azért jöttél el Kaposvárról, mert ott nem tudtad megoldani a gyereked nevelését?
B. J.: Kaposváron hónapokig éltem a tízemeletes panelban úgy egy bébiszitterrel, hogy közben próbáltam a gyerekkel is együtt lenni. Reggel próbáltam, délután tornáztam, futottam, este előadásom volt, vagy szintén próbáltam. Ez így nem ment, nem voltam a gyerekkel csak egy-egy félórát. A gyerek apja, Gothár Péter pedig mindig máshol volt a világban, rengeteg filmet csinált, külföldön is volt. Egy vadidegen csaj tologatta babakocsiban a gyerekemet. Ez így pokoli rossz volt. Felhoztam Pestre, hogy legalább a nagyanyjával legyen. A mamámnál három-négy hónapot töltött a gyerek, én közben szakadatlanul jártam fel hozzá, hetente háromszor, négyszer. Előadás után beültem a kocsiba, följöttem Pestre, reggel adtam a gyereknek egy puszit, és rohantam vissza próbálni. Tarthatatlan helyzet volt. Biztos voltam abban, hogy így nem mehet tovább. Amikor Gödöllőn játszottuk a Filmcsillagot, Zsámbéki megnézte az előadást. Bejött hozzám az öltözőbe, hogy akar velem beszélgetni. Akkor teljesen kiment az erő a lábamból, remegni kezdtem, mert arra gondoltam, hátha azt kérdezi, nem szerződnék-e hozzá a Katonába. És szerencsére ezt kérdezte. Hihetetlenül boldogan, abban a minutumban azt mondtam, hogy „persze, jaj de jó!”

A gyerek nyilván a pályádhoz is sokat hozzáadott.
B. J.: Hát persze! A nőkbe bele van kódolva, hogy gyereket kell szülniük, és ha ezt meg is tehetik, akkor rettentő nagy ajándékot kapnak a sorstól. Az életem fabatkát sem érne, ha nem lennének gyerekeim.

Olyan nem volt, hogy gyerekszülés után elhívtak egy próbafelvételre, és még mindig a régi, hamvas Básti Julit várták, de csalódtak?
B. J.: Dehogynem. Volt olyan film, amire velem keresték a szponzort, és bár Dávid után elég jól visszafogytam, már a próbafelvételen nyilvánvaló volt számomra, hogy ebből nem lesz semmi. Nem éreztem magam nagyon rondának, és igyekeztem, hogy visszanyerjem a formámat, ami természetesen soha többé nem sikerülhet az embernek, hacsak nem alkatilag olyan. Ez fájt, persze, hiszen minden kudarc fáj, de viszonylag könnyen túltettem magam ezen, mert ennél többet ér, hogy van három gyönyörű gyerekem.