PM Online | Korábbi cikkeink

Lezajlott a IV. Gyermek- és Ifjúsági Színházak Biennáléja. Van abban valami jelképes, hogy kétévente éppen Kaposváron talál befogadásra ez a rendezvénysorozat,
hiszen amikor a Csiky Gergely Színház felvirágzott, fölöttébb adott arra, hogy a gyerkőcöknek szóló munkái egyenrangúak legyenek a felnőttek néznivalóival. Valaha olyan jelentős rendezők dolgoztak ott gyerekeknek, mint Ascher Tamás, Gothár Péter, Gazdag Gyula, az aztán más kérdés, hogy azóta sem hoztak létre semmit ennek a korosztálynak.

Zsámbéki Gábor pedig, aki kaposvári direktorként annyira fontosnak tartotta a gyerekekhez szóló előadásokat, a Katona József Színházban már egyet sem mutatott be belőlük. Ahogy a szakma azon jelesei, akik felbukkannak a Pécsi Országos Színházi Találkozón, sem képviseltették magukat hosszú tömött sorokban a biennálén, és ez azért jelez egy helyzetet. Miközben mindenki szívesen beszél arról, mennyire lényeges a gyerekeknek szóló színjátszás, kevesen tekintik szívügyüknek. Novák János, a Kolibri Színház igazgatója, a biennálé művészeti vezetője viszont egyfolytában áll a vártán, most is oroszlánrészben rajta múlott, hogy ez a rendezvénysorozat összejött. Kapott érte szegény hideget-meleget, mert persze szinte mindenki neki panaszolta, ha valami rosszat látott, és ebből ezúttal sajnos volt bőven. Ami nyilván a válogatón, Kaposi Józsefen, meg a felhozatalon is múlott.
Én azon azért elkenődtem, hogy az egyik legjobb formában lévő magyar színház, az egri, olyan, már dramaturgiailag is káosszal teli, energikusan kezdődő, de lagymatag unalomba fulladó produkcióval rukkol elő, mint amilyen a 80 nap a Föld körül. A színészek gyakori szövegtévesztéseiből és az erőteljes ritmuszavarokból az is érezhető volt, hogy a székhelyen több hónapja nem menő produkciót előzetesen nem is próbálták becsülettel. Dramaturgi és rendezői tisztázatlanságok hada tette élvezhetetlenné a kecskeméti Ciróka Bábszínház Hétszerszép világ című előadását is, hogy olyan produktumról, amit végig sem bírtam nézni, már ne is beszéljek. De szerencsére volt sok remeklés is. Egy részüket nem most láttam, de emiatt ne maradjanak említetlenül. A Pályi János által játszott – és a nemrég Kolozsvárott elhunyt, jelentős bábos életművet maga után hagyó Kovács Ildikó által rendezett – Órajáték a vásári tradíciókat érzékenyen ötvözi a korszerű színház elemeivel. A Nem akarok többé boszorkány lenni című előadásban pedig Badacsonyi Angéla olyan bámulatos módon felejtkezik bele egy gyerekszoba használati tárgyaival való játékba, hogy az csoda. Fodor Tamásról pedig már mondani sem kell, hogy nagyszerű, a felnőttek számára is mindig külön jelentéstartalmakat hordozó, gyerekelőadásokat rendez a Stúdió „K”-ban, ezúttal a Diótörő Ferenc és a nagy szalonnaháború szerepelt műsoron.
Jókora vihart kavart a pécsi illetőségű MárkusZínház A Jánosvitéz című produkciója. A szakmai vitán például arról esett szó, mennyire kell elmesélni az eredeti történetet, mennyire lehet mást is beleírni a históriába, vagy éppen improvizáción alapuló beköpésekkel milyen mértékben tarkítható az előadás. Igaz, hogy volt a játékban kidolgozatlanság, szertelenség, de pajkos jó kedély és nem kevés színészi tehetség is Pilári Gábor meg Vajda Zsuzsanna részéről. A Szarvaskirályban a Budapest Bábszínház színészei Balogh Géza míves rendezésében kiemelik a darab költőiségét. A Kolibri Gyermek-és Ifjúsági Színház előadása, a Klamm háborúja, egyöntetű sikert aratott. Novák János rendezésében Scherer Péter olyan tanárt játszik, aki miatt az egyik tanítványa öngyilkos lett. Scherer pontról pontra bemutatja, hogyan próbál kezdetben mindent hárítani a tanár, majd hogy bomlanak fel az idegei, és miért jut el odáig, hogy számára is végzetessé válik az eredendő bűne.