„Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tíz perckor.” Mindez Karinthy fejében történt, a baj nálam szerencsére nem akkora. Nem vonatok, hanem locsolóautók. Nem hét tízkor, hanem pontban tizenegykor. De elindulnak fölfelé, a Bartók Béla úton.
Kinőttem már a babaruhát, mi több, a szandált, rövidnadrágot is, ha máshonnét nem vettem volna észre, akkor a locsolóautókhoz való viszonyból egyértelmű volna. Ami gyerekként maga a csoda, narancssárga elefánt, amelyik csak fújja, fújja a vizet, varázslat, szárazföldi ősbálna, az felnőtt fejjel ősellenség. Már ha kerékpárral közlekedik az ember. Az autó után ugyanis víz marad, a vízből olajos sár keletkezik, a sárból fekete foltok az ember ruháján, kimoshatatlan szennypöttyök a háton, nadrágon, lábszáron, mindenütt. Vér és mocsok, sárfürdő.
Nem vagyok önző, el tudom képzelni, hogy a locsolókocsinak értelme is lehet. Nem Budapesten, de valami irigyelt nyugati nagyvárosban, ahol az utakat úgy tervezik, hogy kissé domborúak legyenek, a víz szépen lecsorogjon a szélére, a piszkot, port, szemetet, állati ürüléket gondosan belemosva a csatornába, derüljön a város, tisztuljon a levegő. Nálunk az utak girbék és gurbák, foltozottak és egyenetlenek, emiatt formás kis pocsolyák alakulnak ki, néha egészen meglepően mélyek, a szemét és társai csak összegyűlnek, de le nem folynak, a locsolókocsi igazi luxus. Értelme nincs, de drága.
Így mulatunk. A kocsik akkor is elindulnak, ha éppen véget ér a zápor, ha talán fölszáradna, ha hömpölyög az ár az utcákon, ha hideg van. Mindig. Tulajdonképpen örülni kellene neki, végre van valami megbízható is ebben a sokat szidott városban. A vizet ellocsolják, ha kell, ha nem. Komor és rejtélyes szertartás, utcakeresztelés, másnap ugyanúgy Bartók Bélának hívják, mint tegnap, akkor miért is? |
Eddig jutottam a bosszúságban, amikor rájöttem, hogy hasonlóan komor és rejtélyes szertartásoknak önként is alávetem magam. Esténként, amikor ki tudja, mire számítva elindulok a különböző színházakba, hangversenytermekbe, élményt, változást, megértést remélve. Aztán másnap minden marad a régiben, se jobb, se bölcsebb nem leszek, akkor miért is?
Talán a szertartás miatt. Hogy az idő fogyta ellenére is fönnmaradjon a remény, jön egy másnap, amikor mégsem egészen ugyanaz marad az ember, valamit fog rajta a szép, aminek kiteszi magát. Talán a kocsik is ezért locsolnak rendületlenül: hátha egyszer tiszta városra ébredünk. Vagy tiszta önmagunkra.
|
vissza
vissza a lap tetejére
