Kritika (4)
Kramer kontra Kramer – Orlai Produkció / Belvárosi Színház
2012-07. szám / Bóta Gábor
Hogyan válnak felnőtté a már elvileg felnőttek, miközben szomorúan, de azért a közönséget szórakoztatva, szétmegy egy kapcsolat – lényegében erről szól a Kramer kontra Kramer, amely filmen lett világhíres
Dustin Hoffmannal és Meryl Streppel, és a szerzője, Avery Corman írt belőle színpadi változatot. A film nagyjából mindenkinek tetszett, az Orlai Produkció által bemutatott változat a többségnek tetszik, és néhányan húzzák a szájukat, hogy ez azért nem az igazi.
Rába Roland rendező a két színésszel, Nagy Ervinnel és Kovács Patríciával rögtön érezteti, hogy ez a házasság kiürült, bár egyikük sem rosszindulatú, nem lép félre, csak a férfi a munkában robotol, a nőnek a hatévnyi gyereknevelés és a vele járó szobafogság vált robottá. Látjuk, milyen gépies az is, ahogy fiuk születésnapjára a nő díszíti a szobát, megfagy a mosoly a száján, miközben rendületlenül teszi a dolgát. A férje pedig gondolatban valahol máshol jár, mint mindig. Pattanásig feszülő patthelyzet. A fiuk, Házi Zajzon megformálásában, egyre csak mosolyog, a legdrámaibb helyzetekben is így tesz, ami tán tekinthető páncélnak is, és tán tulajdonítható annak, hogy egy amúgy elragadó, igencsak szerethető kiskölyök még nem feltétlenül tud alakítást nyújtani, magát adja. Ez pedig nem kis szerep, nem bejön a deszkákra, hogy jaj de cukorfalat, hanem igazi partnerré válik, és ez fölöttébb nagy teljesítmény. | hirdetés
 |
|
Az anya kilép a számára már elviselhetetlen kapcsolatból, elmegy önmagát keresni, mint Ibsennél Nóra, és van egy komikusan szép jelenet, amikor apa és fia közt átszakad a gát, egymásra lelnek, gorillásat játszanak. A férfi leveti menedzseres tartását, eldobja máshol járó agyát, és önfeledten utánozza az óriásmajom mozgását, a srác meg baromira élvezi, hogy igazi játszótársra és vele együtt valódi apára talált. Láthatjuk azt a folyamatot, ahogy mind közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Kovács Patríciának nehezebb a dolga, mert az általa alakított nőnek színpadon kívül kell magára találnia. Eltűnik egy évre, majd egyszer csak megjelenik, hogy akkor ő már viszonylag rendben van magával, tehát kéri vissza az apához már végzetesen hozzánőtt gyereket. Kovács tud megrendült határozottsággal és eltökéltséggel állni, hogy amit elhatározott, azt aztán véghez viszi. És el is éri a bíróságon, amit akar, majd egy hatásos, melodramatikus jelenetben mégis lemond a fiáról, látva mennyire kötődik az apjához. Itt azért megáll a levegő, meghatottan szipognak a nézőtéren. Bárki átélheti szakításait, röpke pillanatok alatt gondolhat a kötődéseire.
Különösebb mélységek nincsenek az előadásban, amelynek esze ágában sincs megkínozni és arra ösztönözni bennünket, hogy igazán magunkba szálljunk. De alapvetően könnyedén, általában humorosan fölvet komoly kérdéseket, amiket ha valaki akar, mégiscsak végiggondolhat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
