Kritika (3,5)
Fesztivál Kisvárdán
2012-07. szám / Bóta Gábor
Ritkán jövök ki előadásról, de a Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválján kétszer is megtettem, és volt olyan, amelyikről szívesen meglógtam volna, de már türtőztettem magam. Ez nem azt jelenti, hogy a határon túli teátrumokat bemutató mustra bármiben is rosszabb
 lett volna a Pécsi Országos Színházi Találkozónál, de voltak hasonló problémák. Például Kisvárdán sem vált be, hogy innen is feltétlenül hívjanak egy produkciót, meg onnan is, hiszen hadd mutatkozzanak be sokan, és ne hívjanak három produkciót onnan, ahol akár ennél több is alkalmas lenne erre. Az összes fesztivál közül a kisvárdai volt leginkább az, ami valóban találkozóként működött, ott maradtak az együttesek tagjai, buzgón nézték egymást, és a Művészetek Háza előtt iddogálással egybekötött, az előadásokról is igencsak szóló, hajnalig tartó diskurzusokba kezdtek. Most kevesen voltak, akik így tettek, mert csaknem mindennap tartottak éjfélkor is előadást, ráadásul nem ezen a helyszínen, így kevesen akadtak, akik visszamentek oda. Ahol egyébként egy tál étel is volt éjszakába nyúlóan, ez is öszszehozta a megéhezett embereket, de most ez is elmaradt. Meg kell újulnia vagy vissza kell térnie a rendezvénysorozatnak a jól bevált hagyományokhoz, hogy megint az ország egyik legfontosabb, a szakmai problémákkal nyílt és baráti vitákon szembenéző, ugyanokkor családias fesztiváljává váljon.
Szerencsére azonban voltak jó, sőt, kiváló produkciók. Például rögtön az első napon a Mint a fagyöngy című. Abe Kobo A homok asszonya című híres regényéből készült, a Sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadásában. Kényszerhelyzetben összezártságról, a szabadság múlhatatlan igényéről, a vízhez hasonló létszükségletéről, tűrésről, szenvedésről, próbatételek sorának kiállásáról szól gyönyörűen. Próza és tánc tökéletesen természetes keveréke. Először egy nőt, majd egy férfit tartanak együtt fogva a falubeliek, górcső alá véve őket, hogyan reagálnak a másikra, kezdeti egymástól való iszonyuk hogy válik elszakíthatatlannak tűnő sorsközösséggé. Nagy Eszternek minden rajta van az arcán, a totális kétségbeesés, a rettenet éppúgy, mint a remény. Veres Nagy Attila, szerepe szerint, kezdetben maga az elszántság, aki aztán próbál alkalmazkodni a körülményekhez. Gemza Péter rendező által gondosan megkomponáltak a kis rezdülések, szemvillanások is. Költői szépségű, zsigeri élményt jelentő előadás.
Újra néztem, és most is elementárisan hatott, a Pécsi Országos Színházi Találkozó legjobb előadásának bizonyult Bányavirágot, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkcióját. Ez a Székely Csaba által írt, Sebestyén Aba által rendezett kortárs darab húsba vágóan rólunk szól. Arról, hogy beletespedünk a mocsárba, mást mond rólunk a média, mint ami a valóság, képtelenek vagyunk kikecmeregni a lápvilágból, sőt, hátrafelé araszolunk. És mindezt az elsőrangú színészek, Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond, Gulácsi Zsuzsanna segítségével nem letaglózó búskomorsággal, hanem elementáris fekete humorral teszi.
Az egyik legizgalmasabb előadás a Boldogtalanok volt. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának produkciója, Radu Afrim rendezésében, harsányabb a megszokottnál. Ezzel is érzékelteti, hogy felbomlott az egységes értékrend, szalmaszálként sincs miben a szereplőknek kapaszkodniuk. A rendező eljátszik az idősíkokkal, mai beköpéseket is hallunk a klasszikussá nemesedett Füst Milán-műben. Mindegy, hol, mikor élünk, egyformán nehéz boldogulni, nehéz az általában végül senkinek sem jó szerelmi háromszöget kezelni, pokoli nehéz csatát vívni az állandósult pénztelenséggel, az örökös nélkülözéssel. Személyiségbeli torzulásokhoz is vezethet, ezeket térképezi fel a produkció. | hirdetés
 |
|
Üde, erőteljes színfolt a Parasztopera előadása a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem növendékei által. Sokáig azt gondolhattuk, hogy Pintér Béla és Darvas Benedek műve, amely a barokk opera momentumait ötvözi az erdélyi magyar népzene dallamvilágával, annyira Pintér társulatára íródott, hogy csak általa játszható. Azóta Mohácsi János kaposvári színinövendékekkel, majd a pécsi teátrumban is színpadra állította, mindkét verzió remek volt. A mostani is élvezetes, abszurdan mulatságos. Porogi Dorka vizsgaelőadásában anyanyelvi szinten beszélik a szereplők ezt a reálistól igencsak eltérő, groteszk játékmódot, melyben elrajzoltak a figurák, mindenki olyan, mint egy torzkép, de ez a kép abszolút találó, harsányan röhögnivaló, miközben mégis lehangolóan szomorú, hiszen vérfertőzésről, a pénz mindenek feletti hatalmáról, gyilkos ösztönök tobzódásáról van szó, egy szédületes színpadi forgatagban.
A Dogs and drugs pedig olyan, mint egy lórúgás, hosszan, kínzóan elnyújtva. Urbán András rendező gyakran foglalkozik végzetes helyzetekkel, melyekben a szereplők akár a szó szoros értelmében is kivetkőznek önmagukból. Ezúttal szédült víziók segítségével a drogozás témakörét járja végig a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház harcedzett művészeinek hathatós közreműködésével. Nem ismer szentséget, tabut, alaposan megizzasztja valamennyi színészt, pokoli lelki és fizikai terhet rak rájuk, és abszolút előcsalja belőlük a sötét, pusztító démonokat.
Kisvárdán alapvetően most is jól éreztem magam. És remélem, hogy a fesztivál visszanyeri a régi, nagyszerű hangulatát.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
