Fekete-Kovács Kornél trombitaművész, a kortárs dzsessz kiemelkedő előadóművésze és zeneszerzője fotót választott ehhez a beszélgetéshez: olyan, 1904-es felvételt, amelyet láthattunk a Szépművészeti Múzeumban, A fotóművészet születése 1889–1929 című kiállításon. Alfred Horsley Hinton korszakos jelentőségű angol tájképfotós volt, ez a felvétele az egyik legjelentősebb műve.
Amikor nézegettem a kiállítást, erről a képről, a póznákon futó vezetékekről azonnal a kották jutottak eszembe, bár itt nem ötösével futnak a vonalak.
F.-K. K.: Egy partitúrában sokkal több vonal van, mint öt. Nekem az ugrott be a képről, hogy ez egy bonyolult kortárs zenemű. Nagyon érdekesek az ilyen partitúrák, nem biztos, hogy egyenesen és párhuzamosan futnak a sorok, vannak hullámosak, láttam spirál formájút is. Némelyik tényleg olyan, mint egy kortárs képzőművészeti alkotás.
Érti ezt minden zenész, ha a kezébe veszi?
F.-K. K.: Nem, az ismerkedés egy ilyen partitúrával azzal kezdődik, hogy ott egy szöveges magyarázat az elején. Legalább két, de inkább három-négy nyelven leírja a szerző, hogy ő mit és miként szeretne hallani. Mindenféle instrukciókat is beleír, lerajzolja a zenekar elhelyezkedését, vagy leírja, hogy a karmester háttal vezényeljen.... Ezeket összefoglalja a partitúra elején, szavakkal. Aztán jön a „rajz”, a kortárs képzőművészeti alkotás.
Amikor bő fél éve írtál Lukács Miklós számára egy izgalmas cimbalomversenyt, az ilyen partitúra volt?
F.-K. K.: Az azért hagyományos versenymű. Egyébként érdekelnek az extrém dolgok, de nem tartok még ott, hogy ilyeneket leírjak. Előfordult, hogy karmesterként ilyen műveket dirigáltam, volt, ahol kimondottan engem kértek fel.
Ha ez a kép kortárs zenei műre emlékeztet, akkor milyen zene indul el a fejedben?
F.-K. K.: Nagyon lassan kezdődik, de aztán gyorsul a tempó. Ahogy a horizont összecsúszik, ahogy a rengeteg párhuzamos vezeték tart a végtelenbe, ennek az egésznek a perspektívája egy gyorsuló folyamat.
A képnek különös ritmust adnak az előtérben lévő kockakövek, vagy az, ahogyan az oszlopok sorakoznak egymás mögött, illetve oldalt, ahogy ezeken futnak a vezetékek. Zeneileg is izgalmas ez a ritmus?
F.-K. K.: Minden ugyanoda vezet. Helyenként a keresztbe ívelő drótok megszabdalják a végtelenbe futó vezetékeket. A szekerek is ugyanúgy sorakoznak egymás után, ahogy az oszlopok, miközben azok más világot sejtetnek. Az életet érzékeltetik, de nem ezeken van a hangsúly. Ha ezt zenében játszanám el, akkor ilyesmi lenne: az előtérben van egy folyamatosan gyorsuló, domináns textúra, amit ellenpontoz a háttérben valami lassú, ellenkező irányba mutató, kicsi mozgás. Izgalmas a kettő összesimulása. Ott a feszültség, de nincs benne dráma.
Nincs nagyvárosi lüktetés, amit látunk, az talán egy álmos vasárnap délután, St. Louisban, 1904-ben?
F.-K. K.: A mai értelmezésünk szerint ebben nincs nagyvárosi lüktetés, de ehhez tudnunk kellene, hogy ez az utcarészlet hol található St. Louisban. Lehet, hogy egy álmos külváros. Egyébként, ha vasárnap délután végigmész a Kőbányai úton, előfordulhat, hogy még ekkora forgalom sincs.
Alfred Horsley Hinton lágy rajzú objektívvel dolgozott, ez adja a lebegő hangulatot.
F.-K. K.: Mintha éppen homokvihar lenne. A fák ágain nincsenek levelek, nem érzékelhető, hogy fújna a szél, mégis, mintha finom homok szállna. Amikor megnéztem a Szépművészeti Múzeumban ezt a fotóművészeti kiállítást, voltak érdekes felvételek, szép képek ez előtt is, de nem éreztem semmi különöset. Aztán, amikor beléptem ebbe a részbe, odanéztem, és bár több kép volt még előtte, folyton azt éreztem: csak érnék már oda! Szépen komótosan, ahogy illik, végignéztem az előtte lévőket, noha alig vártam, mikor jön már ez a kép.
Ilyen esetben nem hagyod ki a többit, és mész oda azonnal ehhez a képhez, amely első pillantásra megragad?
F.-K. K.: Ismerkedtünk. Akárhányszor továbbléptem a következő műhöz, közben mindig odasandítottam. Amikor odaértem, akkor olvastam csak el a címét. Furcsa érzés volt, hogy éppen ez fogott meg már messziről, a kép kompozíciója, a ritmusa és a színe miatt. St. Louis ugyanis Miles David városa.
Miles Davis a dzsessztörténet egyik legnagyobb hatású előadója, zeneszerzője és zenekarvezetője volt, éppen trombitán játszott, mint Te.
F.-K. K.: A cím láttán kezdtem azt érezni, hogy ehhez a képhez közöm van. Mert St. Louis Miles David városa, nekem pedig Miles Davishez van közöm. Mégiscsak dzsessztrombitás vagyok. Talán ilyen utcában élt Miles Davis később. Nem jártam ott, de el kellene mennem.
 Improvizáció vagy zeneszerzés közben előfordul, hogy egy kép jelenik meg előtted?
F.-K. K.: Sokkal inkább maguk a hangok képek. Mindegyiknek van színe. Nem kottafejeket látok, hanem a hangok meg tudnak jelenni valamilyen absztrakt formában. Fotószerű kép akkor bukkan fel, amikor egy darabra zeneszerzőként készülök, vagy ha előadóként először találkozom egy művel, és próbálom megfejteni. A növendékeimtől szoktam kérdezni: mi az első lépés, ha először kezdesz egy művel foglalkozni? Mondanak sokfélét, de nem azt, ami a legelső támpont lehet. A címe. Mert nem véletlen, hogy ezt adta címnek a szerző.
Ahhoz mit szólsz, ha egy festő cím nélküli képeket állít ki?
F.-K. K.: Nem szeretem. Zenében is van ilyen.
De talán nem akar a címmel befolyásolni, fogódzót adni? Azt szeretné, hogy szabadon asszociáljunk?
F.-K. K.: Ha volt cím a fejében, ám nem akar befolyásolni, inkább elrejti a címet, akkor az rendben van. De gyakorta azt tapasztalom, hogy csupán egy ötlete volt, azt kibontotta manuálisan, ám azért nincs mögötte cím, mert nincs a műnek igazi mélysége. Az ötletelésekből is születhetnek zseniális dolgok, de engem az ilyenek nem szoktak megérinteni. A cím sokszor azt érzékelteti, hogy komplexebb művel van dolgunk.
Milyen lehetett itt az élet, ha a képre nézel?
F.-K. K.: Miles Davis 22 évvel később született, el tudom képzelni, hogy ez a bő két évtized sokat jelenthetett a város életében. De nekem ez 22 évvel az ő születése előtt is Miles Davis városa. A feketék, a szegregáció, ez az, ami azonnal eszembe jut, ezek azok a benyomások, amiket a zenén, a dzsesszen keresztül kapcsolatba hozok a várossal, így ezzel a képpel is. St. Louis volt a dzsessz bölcsője. Nem annyira közismert, mint New Orleans, de az 1930-as évektől kezdve meghatározó az, amit a világnak adott. Ez ott van nekem a képen. A kompozíció jó szemre vall, de vajon hogyan készülhetett a fotográfus? Járt az óriási fényképezőgépével, leállította valahová, belenézett, nem volt jó, arrébb vitte? Vagy azonnal meglátta ezt a lehetőséget? Szerinted a fotóművészet nem egyfajta látásmód?
Szerintem egyértelműen az, ahogy zeneszerzőnek lenni is egyfajta látásmód. Jársz-kelsz az utcán, és eleve más dolgokat veszel észre, mint én. Másképp érzékelitek, majd bontjátok ki a dolgokat?
F.-K. K.: Ha rám szegeznek egy pisztolyt, s azt mondják, hogy írjak egy darabot, nem tudnám megtenni. Ha mondanak témát, az más. Lukács Miklós említett cimbalomversenyénél az első egy hónap azzal telt, hogy a fejemben próbáltam keresni olyan témát, amelyből egy versenymű kibontható. Ezt az időt nem lehet megspórolni.
Ez a jó benne, nem?
F.-K. K.: Én ezt élvezem a legjobban, keresgélek, töprengek, olvasgatok. A feleségem és a négy fiam már tudja, hogy ez mi, de mások számára érthetetlen. Fontos ez az időszak, ilyenkor áll össze a fejemben az, amit aztán már csak le kell írni. Ezért izgalmas ez nekem, hogy egy ilyen fotográfiánál mi minden előzhette meg fejben azt a mozdulatot, amikor a fotográfus megnyomta a gombot.
Kép: Alfred Horsley Hinton (1863–1908): St. Louis (1904, platinotípia. 515 x 388 mm, National Media Museum, Bradford)
|
vissza
vissza a lap tetejére
