Az operett tényleg nem könnyű műfaj. Már csak azért sem, mert baromi nehéz vele valami igazán fontosat mondani. Szép ruhák, látványos díszlet, seregnyi táncos, még annyi énekes, nagyzenekar és némi tét nélküli álkonfliktus, pikk-pakk megoldódó szerelmi zűrzavar, mint a mesékben.
Alföldi Róbert azonban érezhetően mondani akar valamit rendezésében, igyekszik elvinni a történetet egy picit a valóság felé. Egészen meglepő például, ahogyan Miska, a tuskó lovászfiú egyik pillanatról a másikra sima beszédű, nemeseket meghazudtolóan pökhendi alakká változik, mikor a megalázott vasútépítő mérnök ötletétől fogantatva grófruhába bújik, hogy a felsőbbrendűek között parádézzon. Mintha titkon mindig is erre vágyott volna, sőt, készült, tükör előtt grimaszolt, és gyakorolta a hanglejtést, kecsességet, eleganciát. Tisztára mintha győztesen kilépve a Való Villából hirtelen maga is valakinek képzelné magát. Persze a szöveg, a szereplők reakciói és a körítés nem igazán igazolja az eseményeket, mégis kap egy jóféle gellert ettől az előadás. Maga az alapszituáció is elképesztően aktuális. Hogy csak azt látjuk, amit látni akarunk s nem többet, nem tovább. Jobb nem észrevenni a hibákat, nem szóvá tenni mások baklövéseit, nehogy még baj legyen belőle. Hogy minden úgy jó, ahogy van. Az előadásban is egészen a végsőkig igyekeznek nem tudomást venni az átvert nemesek arról, hogy orruknál fogva vezették őket, és egy lószarszagú legénynek hajbókolták át az estét. Mert szégyen beismerni, ha elbuksz, és felér egy pofonnal rájönni, hogy csak tenni kellett volna ellene.
Persze az se mindegy, ki tölti meg tartalommal az egyébként akár habkönnyűen is elhömpölyöghető estét. Szerencsére Stohl András Miskaként és Radnay Csilla Marcsaként első osztályúan lubickol énekes-táncos-komikus-megmondó szerepében. Radnay belépője határozott, kemény, miközben bájosan szerethető. Első dalában érzékletesen meséli el egyszerű kis érzéseit, vívódását, szenvedését, boldogságát, ahogyan a későbbiekben is meghatóan őszinte jelenléte. Stohl sem fukarkodik az eszközökkel, nagyszájú lovászlegénye elsöprően nagy személyiség. Egyszerre rúgná az ember fenékbe és simogatná meg huncut buksiját. A prímet végig Molnár Piroska viszi a kleptomániás özvegy Korláthnéként. Nincs olyan poénja, mely ne ülne, s olyan mozdulata, mely ne váltana ki mosolyt. Ő maga képviseli az előadásban az élni akarást. Kissé vulgárisabb teremtés ugyan, de éppúgy teszi helyére a dolgokat, mint a mesebeli tündér. Megmondja a frankót. Ironikusan reflektál a vakhitre, a bárgyú birkanyájra s mindenre, ami hamis. Igazi rezonőr. |
Hirtling Istvánnak, Náray Erikának, Znamenák Istvánnak, László Zsoltnak és Szatory Dávidnak pedig marad a humor, mint eszköz, ami nem kevés. Mintha ők képviselnék ebben az aktualitásokra is reagáló előadásban a klasszikus operettet. A másik szerelmespár, Rácz Rita Rollája és Haja Zsolt Baracsa azonban nem sokkal több két fantasztikus énekhangnál, így az ő konfliktusuk eltörpül a már-már nagy ívű Marcsa-Miska szerelem mellett.
Kár azonban a néptáncot magas szinten, de sok más stílust is kiválóan művelő tánckarért – köztük a Varidance karakteresen rátermett művészeivel –, melynek lehetőségeit Kovács Gerzson Péter koreográfiája meg sem próbálta kiaknázni. És bár a Silló István vezetésével játszó zenekar mindvégig szépen segíti a produkciót alázatos, pontos játékával, talán még többet nyújthatott volna az amúgy látványos, izzóan vörös szemű, óriási bukszussertésekkel körülvett, ajtócsapódásoktól hangos, két pofára zabáló nemesektől mocskos és naivan szerelmes pillanatoktól selymes előadás, ha az operett műfajában elmaradhatatlan énekes betétek komolyabb táncos teljesítménnyel lettek volna megtámogatva. De hiába, az operett tényleg nem könnyű műfaj.
|
vissza
vissza a lap tetejére
