A szerzőt halljuk, ami egyre ritkább pillanat a zenei világban, ma már más a komponista és más a hangszeres művész, a két terület között ritka az átfedés, egész embert kíván mindkettő.
 Persze, Guillou-t hallgatva az ember mindig úgy érzi, hogy a komponistát hallja, nem azért, mert annyira bele tud bújni a szerző bőrébe, hanem épp ellenkezőleg: annyira különleges és eredeti a játéka, hogy maga a kotta szinte mellékesnek tűnik. Régen jár már nálunk, de már akkor is olyan volt, mint egy fizikus valami bohózatban, égnek borzolt, ősz sörény, dús szemöldök, lázas szemek, vézna termet. Ránézésre is zseni, de hallgatva is az. Ennek minden előnyével és hátrányával. Mert Guillou senkihez nem fogható, senkire nem hasonlít, senkire nem hallgat, követi a maga útját, és még azt sem tudni, hogy ennek mi az üzenete: minden út célhoz vezet? Vagy minden út tévút?
Művészetek Palotája
10. 10., 19.30h
|
vissza
vissza a lap tetejére
