Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Képről képre
Esszenciálisan fogalmazni – Vancsó Zoltán fotográfus és René Magritte festő
2012-10. szám / Eszéki Erzsébet

Vancsó Zoltán több tucatnyi kiállítás után sajátos tárlattal lepett meg nemrég minket: Álomvölgy címmel készített mozifilmet egy fotósorozatából, amelyet különféle erdőkben elcsípett, különös hangulatokat rögzítő képeiből állított össze. A nagy belga szürrealista, René Magritte egyik emblematikus festményét választotta ehhez a beszélgetéshez.

Amikor először láttam A fény birodalma című Magritte-festményt, elbűvölt a szépsége és a talányossága. Elbizonytalanított. Téged is?
V. Z.: Ha jól emlékszem, 1995 környékén láttam először ezt a képet a velencei Guggenheim Múzeumban. Annyira megfogott, hogy vettem egy posztert, majd kiragasztottam otthon, a fürdőszoba ajtajára. Akkor még csináltam ilyesmit. Volt benne valami izgató, amit egy fotós irigykedve néz. Egy festő ugyanis olyan módon engedheti szabadjára a fantáziáját, olyan szürreális világot, paradoxont is képes ábrázolni, amit egy fotós nem tud így megfogalmazni. Ráadásul Magritte finoman teszi ezt, első pillantásra talán nem is fogjuk fel, mi ebben a „poén”.

De megállsz előtte, mert valami nem stimmel, a kép alsó és felső, éjszakai és nappali része is tökéletesen valósághű, de a kettő együtt teljes képtelenség. Vagy mégsem?
V. Z.: Látod a sötét utcarészletet a kis lámpával és a fehér bárányfelhőket a kék égen, ismerős rajta minden. Közben ez valóban képtelenség. Illetve mégis létezhet így: bennünk. Akkor pedig már nem is képtelenség. A tudás erről a kettőségről az ember sajátja. Folyamatosan találkozunk az idő múlásával, amely érzékelhető ezen a festményen, úgy, hogy a nappal és az éjszaka együtt jelenik meg. Ami paradoxon, de valahogy mégsem az. Mintha összesűrűsödött volna egy nap. Mintha nem fékezett volna le a mozgásban lévő nappal, és egymásba csúszott volna a kettő. Ettől izgalmas ez a kép, jó benne lenni ebben az időtlenségben. Rengeteg kérdést vet fel, foglalkoztat ez a paradoxon. Az, hogy ez a helyzet nem létezhet a valóságban, miközben a tudatunkban egybefolyhat a nappal és az éjszaka.

Egy fotósnál különösen érdekes a valóság és az illúzió kérdése, amit egy pillanatban megörökítesz, az a valóság?
V. Z.: Ha figyelmen kívül hagyjuk az időt, akkor ez a kép is tökéletesen valós. Ma már fotóval se lenne nehéz ilyet létrehozni, a digitális technika sok mindent lehetővé tesz. Nagy trükkök nélkül elő lehet idézni ezt a jelenséget. Az lenne érdekes, ha olyan fotót készítenék, amely az agyunkban kiválthatja, előhívja ezt az érzetet, amit itt Magritte ábrázol. Egyébként valójában indifferens, hogy mi a valóság, én magam mindennap mást gondolok annak. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen fogalmazzuk meg ezt magunkban. Mindenkinek az egyénisége, élettapasztalata, az aznapi hangulata és sok más szerint más-más hangulata, „valósága” lehet ennek az egy képnek is.

Nem manipuláltad az Álomvölgy című filmed képeit?
V. Z.: Nem manipuláltam, csak kiemeltem. Mindegyik fotónál egy létező, valós pillanatot rögzítettem, közben elmozdítottam. Ezek láttán mindenkiben kialakulhat az az élmény, hogy ez ismerős, már átélt helyzet. Noha ezt a lebegő képet nyilván nem láthatta így. De kialakulhatott benne hasonló érzés, amikor sétált az erdőben. Az alkotó emberek a saját képükre formálva a világot kiemelnek bizonyos elemeket, azokat túlozzák el. Képesek úgy bemutatni, mintha az lenne a valóság. Közben nem lehet az, hiszen egy festmény sem a valóság. Ott lóg a falon, az egy kép. De leképezhet valamit úgy, hogy a néző agyában kialakít egyfajta képzetet a valóságról. Ez nagyon izgalmas gondolati játék számomra is. Az Álomvölgy képeinél az volt a fontos, hogy elindítson a nézőkben valamilyen folyamatot, érezzen rá a néző erre a hangulatra. Utána gondolkodhat rajta, ha van kedve. A bemozdulás és a képek egymásba úsztatása segítette a valóságtól való elemelést.

A képek készítésekor Te magad is az érzéseidre hagyatkoztál, vagy tudtad, mit szeretnél ezekkel elérni?
V. Z.: Ezek a képek megtaláltak engem, egyszerűen „jöttek” az erdőben. Nem tudtam, mi lesz belőlük. Az erdőben való fotózás magas labda, mégis nehéz megcsinálni úgy, hogy ne legyen giccs, ezerszer látott valami. Az emberek tömegével készítenek képeket erdőrészletekről, fákról, hiszen ha szép tájat látunk, azt érdemes megörökítenünk. Nálam nem az a cél, hogy rögzítsem az erdő képeit, bármennyire szépek is. Húsz év után nyilván óhatatlanul olyasmit keresek, ami különös.
hirdetés

Ami kizökkent, mert másmilyen, szokatlan?
V. Z.: Olyat, ami meglepő. Amit Magritte ennyire elementárisan tudott ábrázolni. Van itt egy érdektelen ház a sötét utcán, a ház bejáratával, kis lámpával meg a kék ég. Ha elmondjuk a kép részleteit, érdektelen dolgok vannak rajta. Az a zseniális, ahogy ezt összefűzte. Sokszor én is banális dolgokat fotózok, nincs semmi extrém, nagy látványosság a képeken, de igyekszem azokat úgy megfogalmazni, hogy a kép hatására kialakuljon a nézőben valamilyen érzés, gondolat, amely mégsem banális. Húsz év során minden tapasztalat egymásra rakódik. Egyre sűrűsödik. Egy rövid haikuban benne van az egész világ, de milyen nehéz megtalálni azt a pár sort! Esszenciálisan fogalmazni valamit.

Nem biztos, hogy értékesebb, de más az intenzitása, mint egy regénynek, az biztos.
V. Z.: Emiatt talán más mélységekbe juthatok én magam is, és másmilyen hozzáállást igényel a nézőtől is. Az Álomvölgy kizökkent, eleve nem ehhez szoktak a mozinézők, hanem mozgóképhez, cselekményhez. Ez nem akciófilm, az biztos. De a mozis vetítés érheti csak el a kizökkentést. A Nemlét és örökkévalóság című sorozatom képei nagyrészt arról szólnak, amiről ez a Magritte-mű, azt a sorozatot még nem publikáltam se könyv, se kiállítás formájában, csupán a honlapomon találhatók meg a képei, amelyek éppen ezt az alkonyi hangulatot, ezt a különös fényjátékot érzékeltetik.

Ha ránézel erre a festményre, akkor ez Neked erdő? Vagy inkább város?
V. Z.: Ember. Ahogy birtokba vette a természetet. Noha nem látunk rajta embert, de ég a lámpa, azt valakinek föl kellett kapcsolnia. A házat valakinek föl kellett építenie. Ott az ember nyoma, érezhető a jelenléte. A nagy fa és a kis villanyoszlop kontrasztja is feltűnő. Miközben jó a képben időzni, azért izgat, mert érzem benne a feszültséget. Az egyik első képélményem az édesapámhoz kötődik, aki villamosmérnök volt. A hetvenes években, három-négy éves lehettem, amikor a Mérnök című ismeretterjesztő könyvben láttam egy fotót, egy ház sarkát ábrázolta, alkonyati fényben, egy lámpa már ég a házban. Jelentéktelen utcarészlet, de mélyen belém ivódott ez a hangulat. Egy fotósnak, filmesnek különös élmény a naplemente időszaka, még látszik a kék ég, de már villanyfény szűrődik ki az ablakokból. Nem tart sokáig, körülbelül 15-20 perc, majdnem mindennap átélhetjük ezt az átmenetet.

Akkor mégiscsak van a valóságban is valami hasonló ahhoz, amit Magritte így ragadott meg?
V. Z.: Van ilyen, nem pont így, mint a képen, de nagyon hasonlóan. Benne van a feszültség és a paradoxon, bizonyos tekintetben a lehetetlenség, ennek ellenére mintha az örök napot ábrázolta volna. Benne van a világosság és a sötétség, a jin és a jang, az ellentétekből születő egység. A nap 24 órája is a nappallal és az éjszakával teljes. Lent az éjszakai, sötét utcarészlet a halvány fénnyel, fent a nappali, kék ég. Ez maga a képtelenség, ugyanakkor mégis ez a teljesség.

Kép: René Magritte: A fény birodalma (The Empire of Lights, 1954)



vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor