Interjú
Hugh Jackman
2012-12. szám
Wolverine szerepe Bryan Singer X-Menjében egy csapásra sztárrá tette az ausztrál musicalszínészt, pedig Singer eredetileg nem is őt, hanem egy másik színészt szerződtette a szerepre. Ám innentől kezdve nem volt megállás,
s Hollywood romantikus vígjátékok amorózójaként (Kate és Leopold, A csábítás elmélete) éppúgy kipróbálta, mint akcióhősként (Kardhal). Színészi szolgáltatásaira Woody Allen éppúgy igényt tartott (Füles), mint Christopher Nolan (A tökéletes trükk) vagy Darren Aronofsky (A forrás) és Baz Luhrmann (Ausztrália). A nyomorultak című musical filmváltozata remek lehetőség volt Jackman számára, hogy visszatérjen musicalszínészi gyökereihez – a színész Jean Valjeant játssza-énekli a Tom Hooper rendezte nagyszabású filmváltozatban.
Minden dal minden sorát élőben, a forgatáson vették fel. Ez merőben szokatlan eljárás egy hollywoodi musicaltől. Milyen élmény volt?
H. J.: Stephen Brooker, a film zenei rendezője mondta, hogy így még könnyebb is a dolga, mint például a színházban, mert ott az előadás közben jó nagy távolság választja el a színpadon éneklő színésztől, míg itt mindent szinte testközelből kontrolálhatott. De azért ne feledkezzünk meg arról az aprócska körülményről sem, hogy ilyesmire, mint amit itt mi csináltunk, még nem volt példa a musicalek történetében. Még csak öt éve, hogy léteznek például olyan fejlettségű mikrofonok, amelyekre szüksége volt a produkciónak. A körülmények semmivel sem voltak rosszabbak, mint egy hangstúdióban.
A londoni forgatás előtt Franciaországban is forgattak néhány napot.
H. J.: Dél-Franciaországban forgattunk, az Alpokban. Dermesztő hideg volt, és kezdett már sötétedni. Jól láttam a leheletemet is. Majdnem megfagytam. De ez nagyon is illett egy olyan fickóhoz, mint amilyen Jean Valjean, aki épp a purgatóriumon megy keresztül. Bár épp most szabadult a börtönből, a múltja, a társadalomból való kirekesztettsége makacsul kísérti. És ekkor jöttem rá, ott a sötétségben és a hidegben, hogy Tom jó lóra tett, hogy ez az istenkísértő vállalkozás sikerre van ítélve. Bátor döntés volt az élő felvételek mellett dönteni, de a helyes döntés volt. A stúdiófelvételek művi hangzást teremtenek, nincsenek meg bennük azok az élek, nincs meg benne az a durvaság és hitelesség, mint a helyszíni munkában.
Elég nagy teher lehetett felvételről felvételre újra végigénekelni a dalokat.
H. J.: Voltak rázós pillanatok, például amikor hajnali egykor, dermesztő hidegben kellett egy egyébként csodálatos kápolnában énekelnem. Az embernek alaposan oda kell figyelnie a hangjára, ha valamennyi felvétel során élőben kell énekelnie. Egykor még énekelsz, reggel hétkor pedig kezdődik minden elölről. Ez igazi hosszú táv. Nem olyan, mint a színház, ahol napközben kikapcsolhat az ember. Az esti előadás előtt bemelegítesz, lejátszod a darabot, és kész. A filmezés természete viszont olyan, hogy azt sem lehet előre kiszámítani, mikor kerül rád a sor. Felkészülsz a jelenetre, de megtörténhet, hogy még órákat várnod kell, mire te következel. Azt hiszem, ennél keményebb, ám ugyanakkor örömtelibb feladatom még sosem adódott.
Ausztráliában musicalszínészként kezdte. Találkozott korábban is Cameron Mackintoshsal, A nyomorultak producerével?
H. J.: Cameronnal Londonban találkoztam, ahol az Oklahoma! című musicalben szerepeltem. Cameron éveken át kérlelt, hogy játsszam el Javert szerepét a színpadi változatban. Ezt eddig még nem mondtam el Russellnek (Russell Crowe-nak, aki a filmben Javert-et alakítja – a szerk.), de amikor friss végzősként A szépség és a szörnyeteg szereplőválogatására jelentkeztem, a meghallgatáson Javert egyik dalát, a Starst énekeltem. Amikor befejeztem, megkérdezték tőlem, mégis miért ezt a dalt választottam. Mondtam, azért, mert ezt már az iskolában is tanították. Azzal váltunk el egymástól, hogy jobban ismerjem ki a hangomat, mert ehhez a dalhoz például egyáltalán nem illik. Azt mondták, vegyek még néhány énekórát, és jöjjek vissza egy hónap múlva. Szóval, amikor Cameron felkért, a legszívesebben felhívtam volna őket a hírrel.
És miért nem játszotta el végül Javert-et színpadon?
H. J.: Szerettem volna, de az időzítéssel mindig bajok akadtak. Aztán jött a film.
Hogy történt a meghallgatás?
H. J.: Három órán át tartott, s New Yorkban került rá sor. Hatan voltunk; Tom Hooper, a rendező, Stephen Brooker, a zenei rendező, egy szereposztó szakember, egy zongorista, Cameron Mackintosh és jómagam. Háromszor láttam a musicalt és vagy százszor végighallgattam CD-n. Kívülről fújtam az egészet. Olyan volt az egész, mint egy workshop, minden dalt újra meg újra átvettünk. Az elején azért láttam Tom tekintetében a kérdést, hogy vajon ez a fickó meg tudja-e csinálni? Majd, amikor végigmentünk a dalokon, ő volt az, aki azt mondta, rendben, most csináljuk újra, elölről. Ezt már érezhető lelkesedéssel mondta. | hirdetés
 |
|
És ön hogy állt a lelkesedéssel?
H. J.: Nem kellett noszogatni, örömmel ugrottam fejest az egészbe. De azért a negyedik óra végén kénytelen voltam megjegyezni, hogy bármennyire is élvezem a dolgot, most már későre jár, mennem kéne haza a gyerekekhez.
Ez volt Tom Hooper első musicalrendezése.
H. J.: Valahogy éreztem, hogy jó választás lesz. Láttam és szerettem a filmjeit, és abból, amit láttam, meg tudtam ítélni, hogy A nyomorultak neki való munka lesz; a történelmi aspektus, a produkció mérete, a dráma összetettsége mind olyasmi volt, amiről azt gondoltam, hogy fekszik majd neki. Éreztem, hogy megvan benne az az intellektuális felkészültség, amire szükség van. Egy színpadi musicalnél nem feltétlenül számít, hogy akadnak fehér foltok a történetben, a színpadi show feledteti az ilyesmit. De filmen megengedhetetlen ugyanez, és tudtam, hogy Tom be fogja tömni ezeket a lyukakat. Egyébként meg azt gondolom, hogy külön előny, hogy Tomnak nincs musicalszínpadi előképzettsége. Előny, ha valaki a prózai világ felől jön.
Már miért lenne ez előny egy musical megfilmesítésénél?
H. J.: A musicaleknek, mármint azoknak, amelyek drámai természetűek – és itt persze most nem az Ének az esőben és a hozzá hasonló filmekre gondolok –, gondolatokból kell összeállniuk. Úgy értem, hogy a daloknak olyan érzést kell kelteniük, mintha azok a szereplők gondolatai lennének. Trevor Nunn például nagy sikereket ért el ezzel a technikával. Vele az Oklahoma! című musicalben dolgoztam együtt. A próbák első három hete alatt egy fikarcnyi hangot sem énekeltünk, így amikor az Oh What A Beautiful Morning következett, nem volt más választásom, mint hogy monológként adom elő. Kérdeztem is Trevort, hogy mégis hogyan lehet monológként előadni. Mire ő, hogy ha megismétlek egy sort, azt sose gépiesen tegyem – találjam meg az okát minden sornak és minden ismétlésnek. Máskülönben ellaposodik, unalmassá válik az egész. A dalnak mind a történetet, mind a karaktert előbbre kell vinnie. Ezért mondom, hogy Tom számomra nagy előnyt jelentett; olyasvalakivel dolgozhattam, aki érti a drámát is és nem csak a dallamokat. Na persze, egy botfülű rendezővel nem sokra megyünk, de hál’ istennek, Tomnak nagyszerű füle van a musicalhez.
Az interjúért köszönet a UIP–Duna Filmnek
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
