PM Online | Korábbi cikkeink

A punk az. Mert van abban valami őszintén felszabadító, amikor néhány elégedett arcú basszgitáros között a világgal mit sem törődő frontember önfeledten üvölti a mikrofonba, hogy szarik mindenre. Kicsit az lehet az érzése az embernek,

hogy Billie Joe Armstrong helyette mondja azt, amit ő csak magában, halkan, egy üres szobában merne. És ez tényleg szabaddá tesz. Ráadásul a Green Day sohase vette magát annyira komolyan, így a trilógia első két lemeze is tele van lazasággal, humorral és valami megmagyarázhatatlanul naiv bájjal. Jó persze, ez már rég nem nevezhető klasszikus értelemben vett punknak, sőt, a trilógia első albuma, az ¡Uno! már-már rockosított popalbum hatását kelti, azért mégis megbújik rajta olyan üde színfolt, mint például a Let Yourself Go, ami azt a Green Day időszakot idézi, amikor még tényleg nem számított semmi. Aztán persze becsúszott olyan alig értelmezhető tévedés is, mint a Kill The DJ, de ettől még nem dől össze a világ. Olyannyira nem, hogy egészében az első album, annak ellenére, hogy a rajta felsorakozott dalok nagyobb része nem igazán megjegyezhető és újdonságereje sincs, azért kifejezetten szórakoztató és morbid módon mosolyt csal a hallgató arcára.
A második, nagyon kreatívan ¡Dos! névre keresztelt album azonban már sokkal izgalmasabb. Mondjuk, a nyitódal, a See You Tonight kicsit megtévesztően valamiféle vészjósló Bob Dylan-parafrázisnak tűnik, azért a folytatás ígéretes, és a sok igen jó színvonalú és néhol meglepő stíluskirándulásokat bedobó dal mellett sláger is helyett kapott e lemezen. Ilyen például az igazán rákenroll Stray Heart, ami már-már pofátlanul fülbemászó, a kellemesen garázsszagú Makeout Party vagy a koszos hangzású Nightlife, amiből csak a kissé kínos rapbetét nem hiányozna.
Egészében tehát a trilógia a második lemezzel javuló tendenciát mutat még akkor is, ha a többségében rádiórockos hangzással nem lépnek túl önmagukon. A zenekar tagjai azt mondták, életük legkreatívabb szakaszába érkeztek, és a három album csak úgy kiömlött belőlük. Nos, valóban nincs a dalokban semmi erőltetettség, azért volt már jobb időszaka is a bandának. A mostanra már a boltokba került harmadik, ¡Tré! című albumot Billie Joe egyszerűen csak epikusnak bélyegezte, amit szerintem éppannyira kell komolyan venni, mint amennyire a banda saját magát. De hát éppen ez benne a rákenroll.