Ha egyszerűen akarnék fogalmazni, mondhatnám, hogy volt itt első emberpártól az utolsó vacsoráig minden, mint a búcsúban.
De nem teszem, mert ennél sokkal több munka sugárzik Gergye Krisztián Melankólia című új előadásából. Az történt azonban, hogy a táncos-koreográfus annyi mindenről szeretett volna beszélni a mozdulatok nyelvén, néha parallel öltve egymásba gondolatfoszlányokat, hogy végül elfáradtam abban, hogy megpróbáljam megérteni.  A tizenöt művész megfeszített jelenléttel adja a néhol reneszánsz táncra, máskor thai chira emlékeztető, modernnel és újszerűséggel fűszerezett mozdulatsorokat. Pontosan szerkesztett szimmetriájából alig billen ki a kompozíció, mindegy, hogy éppen ki kivel és mit csinál, és az is, hogy a következő pillanatban kivel folytatja a táncot. A színpadon nincsenek önálló személyiségek, Béres Móni groteszk eleganciát mutató, izgalmas jelmezeiben is csupán apró eltérések különböztetik meg a táncosokat, ám ezek sem határoznak meg semmit. Gergye néha fénykörbe állít egy-egy táncost, mégsem derül ki, vajon abban a percben az a személyiség miért különleges. Olykor szoborcsoportokká merevednek a testek, máskor egymáson csüngenek, hogy aztán egymás energiáját használva lépjenek tovább. Valódi kapcsolatok mégsem jönnek létre. Feltűnik egy szépen kivitelezett emberpár is óriási, kétdimenziós, rudakkal tartott báb formájában, ám sajnos a nő és a férfi nem kel életre, mozgatásuk nehézkes, ami esetlenné teszi az egyébként valószínűleg emelkedettnek szánt pillanatokat. A fekete padló ki- és behajtogatásával néhol keresztet, máskor célkeresztet, később kis ketreceket vagy egyetlen irányba mutató utat formáznak, ám e térformákkal történő játék sem győz meg arról, hogy a produkció eljut valahonnan valahová. Bár a színlap jelzi, volt dramaturg, nem érzem, hogy átgondolt íven haladna az előadás. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy ezúttal – korábbi produkcióival ellentétben – olyan, mintha Gergye Krisztián nem az érzelmeket, hanem „csupán” az agyat célozta volna meg. És mivel ilyen erőteljesen gondolkodásra kényszerít, az érzelmi hatás elmarad. Nem sejlik fel a mélabú, a depresszió, a befelé forduló, elgondolkodó magány, amivel talán a melankólia fogalma körülírható. Még a többek közt Mozartot, Purcellt, Bachot, Mahlert és Schnittkét ötvöző, káprázatos montázs sem tud elrabolni egy sötét fellegekkel fedett birodalomba, ahol a folyamatos elgondolkodás reménybeli eredménye lehet az egyetlen, ami kielégítő. Talán csak Philipp György mámorosan felkavaró hangja és a lezárásban bekapcsolódó Szakács Ildikó éneke billent ki a koncentrációból, és enged néhány pillanatra felszállni, elemelkedni a valóságtól. A rengeteg mondandó végül mégis elnyomja a megvillanó érzelmeket, és sajnos az előadás végén nem katarzist érzek, hanem megkönnyebbülést, hogy nem kell tovább hallgatnom agyam eszeveszettül kattogó fogaskerekeit.
|
vissza
vissza a lap tetejére
