Képről képre
Énképesség – Palya Bea Paul Gauguin festményéről
2012-12. szám / Eszéki Erzsébet
Palya Bea tizenéves volt, amikor bekeretezte ennek a Gauguin-festménynek a képeslapnyi nagyságú reprodukcióját, finom szalaggal körbetűzte, a keretre gyöngyöket fűzött. Olyan az egész, mint valami kis ikon, amely egy életen át elkísér valakit.
Ahogy nézem ezt a régi, gondosan bekeretezett képet, rendkívül fontos lehetett Neked ez a festmény. Emlékszel, hogy akkor mi fogott meg?
P. B.: Rácsodálkoztam, hogy ilyen dús nőket, mint amilyen én is vagyok, ennyire szépnek ábrázol Gauguin. Különösnek és gyönyörűnek láttam őket, magamat pedig sokkal inkább testképzavaros lánynak. Olyan valakinek, akit mindenki megnéz, tehát minden bizonnyal valami furcsa van rajta. Ez az érettségi után, az egyetem kezdetén volt, akkor ismerkedtem a nőiségemmel. Gátlásos fiatal lányból akkoriban váltam nővé, és ebben sokat segített ez a festmény, amely saját magam elfogadásához vitt közelebb. Akkor tudatosult bennem, hogy ilyen dús nők lehetnek ennyire gyönyörűek is.
Meg olyanok, akik ilyen természetesen félmeztelenek, erre is vágytál?
P. B.: Ha nem tökéletes a testük, akkor is természetes módon jelennek meg így, félmeztelenül. Ott, persze, nincs ebben semmi különös, hiszen arrafelé így járnak a nők. De ez a természetesség is megfogott, egy gátlásos lánynál ez rendkívül fontos.
Ez a kép nyugalmat áraszt, Rólad pedig elsőre sokkal inkább a kirobbanó energia, a lendület jut eszembe, valami elementáris erő. De vágytál az ilyen meghitt pillanatokra, szelídségre, békére is?
P. B.: Érdekes, finom kettősség jellemzi ezt a művet, az is izgalmas, hogy ők nem valami mai modellek, hanem vaskos karú, széles csípőjű, nagy arccsontú, robusztus testű nők, az egészben van valami állati erő. Közben mégis ilyen szelídek. Elementáris és szelíd egyben, a kettő elegye roppant vonzó, megkapó ezen a képen. Akkoriban én inkább az elementárisból, az ösztönösből ismertem többet. Megszoktam, hogy vadabb vagyok, mint mások. Ennek a kettősségnek kellett bennem is békét kötnie. Akkor, amikor ezt a kis „ikont” készítettem, nagyon vágytam a békére. Nem véletlen, hogy ennyit foglalkoztam vele, körbehímeztem, gyöngyökkel fűztem körbe, kicsit olyan volt, mint egy mandala készítése, behúzódtam a kép közepébe. Ma már, anyaként ugyanennyire jelen van ez a szelídség és a béke is, de akkor még csak vágytam rá. Ezért is volt számomra nagy meglepetés ez a kép. Gauguin merészen kísérletezett a színekkel, amelyek szintén lenyűgöztek. Nézd meg az egyik nő felső testén a fényt! Melegség és fényesség árad a képből.
Azt mondtad, még mielőtt a választásodat pontosítottuk, hogy egy tengeres festményt szeretnél Gauguintől. Hol itt a tenger?
P. B.: Ezeket a szigeteket tenger öleli körbe, Gauguin-mániámban elolvastam az életrajzát, Tahiti, a polinéz szigetvilág nekem maga a tengerparti csoda. Az életem egy része már a tengernél játszódik egy ideje. Az utóbbi években a fontos változásaim általában ott történtek, ott lett párom, ott fogant Lili, ott értem át az egyik menedzseremtől a másikig... Számomra a képen látható életteliség maga a tenger.
Nekem is fontos a tenger, teljes tévedésnek tartom, hogy itt kell élnem, de, sajnos, csak ritkán láthatom.
P. B.: Arra is rájöttem már, hogy ha vágyunk valahová, akkor el kell oda mennünk. Csak addig elérhetetlen, amíg annak gondoljuk. Valójában ez is inkább döntés kérdése. Nálam az a döntés, hogy nemet mondok bizonyos felkérésekre. Eleinte attól tartottam, hogy ha elutazom pár hétre, akkor kiesem, nem hívnak utána. Akkor miből lesz pénzem? De nem estem ki. Utána is hívtak. Volt pénzem arra, hogy ismét elutazzak. A tenger pedig különös ajándékot ad. | hirdetés
 |
|
Szereted nézni is?
P. B.: Napokig tudom bámulni. Utólag furcsa belegondolnom: mit gondolkoztam azon ennyit, hogy elutazzak-e. Ma már tudom: mindig jó döntés elmenni szaunázni, jógázni. Jó döntés kilépni a lakásból, elmenni sétálni. Elutazni a tengerhez – szintén mindig jó döntés. Sokszorozott energiával tudom utána azt folytatni, amit ezek előtt abbahagytam. Csak néha nehéz elindulni. Meg logisztika, főleg így, pici gyerekkel. De ha semmi mást nem csinálok, csak nézem a tengert egy-két napig, akkor is történik valami. Már hat éve visszajárok egy mexikói faluba, ott januárban, februárban bálnák és delfinek vonulnak. Az egyik utazásunk utolsó napján kicsónakáztunk, énekeltem, hívogattam a bálnát, aki meg is jelent, és legalább fél órán át ott táncolt körülöttünk, illegette magát, leírhatatlan élmény volt.
Gauguin élt Peruban, Párizsban, Tahitin, kalandos élete során volt tengerész, gazdag üzletember és nyomorgó, beteg festő. Eszedbe jut-e ez is a képről? Akár az, hogy a sikernek is vége lehet?
P. B.: Nem ilyen összefüggésben jut eszembe. Vége lehet ennek a szép, megkapó pillanatnak, de aztán jön valami más, ilyen vagy hasonló. Az egyedüli állandóság az, hogy minden változik. Ha ezt tudom, akkor nem szomorkodom azon, hogy elmúlik valami, ami jó. Ennél a képnél is erősebb ennek a pillanatnak az öröme, a szépsége. Gauguinről tudom, hogy volt dúsgazdag és nyomorgó beteg, ezen a festményén is van némi fájdalom, ott vannak az árnyékok is rajta, nem csak a szépség, a melegség és a fényesség. Ha ránézek, mégis mindig azt érzem: de jó, hogy van ilyen pillanat! Egyébként az igazi sikeremnek a belső sétáimat tartom, a teljességre – és nem feltétlenül a boldogságra – való törekvésemet. Na meg azt, hogy el tudok menni a tengerhez, tudok úgy dönteni, hogy most elutazom, megnyugszom, nézem a nagy vizet. Alapvetően hiperaktív vagyok, de ezt már erénnyé tudtam kovácsolni. Meg kellett barátkoznom ezzel, hogy mindig csinálok valamit.
Azért az jó dolog, ha valaki tevékeny, ha valakit alkotó energiák irányítanak.
P. B.: Jó, persze, de amikor azt érzem, hogy folyton kell valamit csinálnom, mert bizonyítanom kell valamit, vagy egyszerűen csak ezt szoktam meg, az fárasztó lehet egy idő után. Ezért fontos, hogy legyen nyugalom is az életemben. Alapvetően pedig az van bennem, hogy az élet jó. Nekem is vannak nehéz pillanataim, de ahogy teltek az évek, egyre szebb dolgok történtek, egyre teljesebb lett az életem. Ahogy ennek a festménynek sem az árnyai dominálnak, nem a halvány szomorúsága domborodik ki, hanem a szépsége, így van az életemben is. Itt van például Lili. Az ő születésével elmúlt sok minden, nem ugorhatok le csak úgy valahová, nem nyúlok el az ágyon, amikor hazajövök. De mennyivel szebb, teljesebb most az életem Lilivel.
Ha ránézel a képre, odaképzelnéd magad valamelyikőjük helyébe? Vagy inkább néznéd őket kívülről, ahogy mi látjuk a képet?
P. B.: Sokszor képzeltem magam a két nő helyébe, hiszen úgy indult a kép szeretete, hogy magamat tudtam ezáltal jobban elfogadni, és azt gondoltam, hogy én lehetnék az egyik közülük. Ez a festmény segített sok mindenben eljutni oda, ahol ma tartok. De ez érdekes kérdés ma. Ahogy most ezen gondolkozom, már inkább kívül maradnék, kívülről csodálnám őket. Bármennyire tudok is magammal küzdeni, azért mára megszerettem ezt a csomagot, amely én vagyok.
Kép: Paul Gaugin (Párizs, 1848–1903, Atuona, Hiva Oa, Marquises-szigetek): Keblek piros gyümölccsel (1899)
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
