PM Online | Korábbi cikkeink

Az Interferenciák nagyszabású nemzetközi színházi fesztivál, amelyet harmadik alkalommal rendeztek meg Kolozsváron, és ahogy eddig, ezúttal is meglehetősen színvonalas volt. Egy hetet töltöttem ott, így körülbelül a programok felét láttam.
A sok jó között is két produkció tartozik a „legek” közé. Az egyik a Georg Büchner és Alban Berg nyomán született Wozzeck, a Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz Berlin előadásában. Márton Dávid rendező hangstúdióba helyezte a cselekményt, ahol éppen felveszik az operát. Először a stúdióvezető jelenik meg, Sir Henry megszemélyesítésében, cinikusan flegmának tűnik, ahogy odaül a zongorához, a számítógéphez, és belefog az előkészületekbe. Amilyen ridegen pedig utasítgatni kezdi a még civilben érkező, Wozzecket játszó színész-énekest, Max Hoppot, az dermesztő. Előrevetíti azt a kísérleti nyúl szerepet, ahogy majd az orvos, a kapitány bánik vele, ezeket különben szintén Sir Henry játssza, mindenkit ő alakít, aki nem a címszereplő és szerelme, Marie. Hiszen roppant intenzív, háromszereplős drámává sűrűsödik a történet. Amikor feltűnik a Marie-t megtestesítő Jelena Kuljic, parádés lábait mutatni engedő, felvágott nagyestélyiben, lezserül viselt bundában, megáll a levegő.
A két férfi megmerevedik. A stúdióvezető kiesik fölényeskedő szerepéből, neki már nem tud parancsolgatni, pillanatok alatt ő is leigázottá válik, és ez a nő tébolyultan vad féltékenységi drámába hajszolja őket. A darab és az élet összeolvad, már nem tudható, mi a játék, mi a valóság, ami a stúdióban történik, idegek, zsigerek őrült tánca. A szereplők lenyűgöző színészek-énekesek, elképesztően belemenősen játszanak, csaknem a zsigereiket és velük együtt a lélek legmélyét teszik közszemlére, úgy, hogy abba bárki beleszédül. Jelena Kuljic igézően végveszélyt jelentő nőstény, ahogy megy föl az adrenalinszintem, érzem, én is kivetkőznék miatta önmagamból, és a két férfi ezt meg is teszi a nyílt színen. A döbbenettől hosszú ideig nem szólal meg az amúgy igencsak dübörgő taps.
A másik „leg” koreai produkció, Brecht Kurázsi mama című közismert darabjának sajátos feldolgozása, Ukcsuk-ga címen. A műfaja pedig a 17. századból eredő pansori, zenés történetmesélés. Amikor a műsorfüzetben megláttam, hogy egyvalaki meséli el három zenész kíséretében a Kurázsi mama történetét két óra húsz percben, úgy gondoltam, jobb, ha a sor szélére ülök, ha szükséges, menekülőre foghassam. Hát mit mondjak, abszolút odaszegeződtem a székhez. Jaram Lee, aki a produkció szövegét és zenéjét is írta, csodálatos színésznő, minden bizonnyal a világ egyik legjobbja. Elképesztő, hogyan énekel, vagy éppen hangját recegtetve, énekbeszédben mesél, de prózában is kiváló, és közben táncol, mozog, ahogy belefér. Ez így persze lehetne üres, virtuóz show is, de szó sincs róla, Jarom Lee hideglelősen mélyre ás. Megérezteti annak a rideg világnak a borzalmát, melyben a számító üzlet akár az anyai érzelmeken is felülkerekedik. Egyik fia halálakor a szemünk láttára öregszik pillanatok alatt vagy tíz évet. És mindeközben még humora is van, ha kell, metszően gyilkos ez a humor, de engesztelően vigasztaló is tud lenni. Bár szörnyűségekről beszél, nem hagyjuk el totális letaglózottsággal a színházat, hanem kicsit a föld fölött járunk, valami ilyesmi lehet a katarzis.