Interjú
Így szeretjük mi
2012-11. szám / IM
Lavinát indított el egyetlen, a Facebookon megosztott Radnóti Miklós–Gyarmati Fanni-fotó és egy pár soros történet, amely Nyáry Krisztián „üzenőfalán” jelent meg az internetes közösségi oldalon. Valóságos rajongótábor követi,
kommentálja és osztja meg azóta hétről hétre a szerző bejegyzéseit, amelyek túlnyomó többségben közismert művészek kevéssé közismert szerelmi ügyeit skiccelik föl. Egy év alatt több mint száz népszerű képes történet született, amiből negyven sztori került be a most könyv formában is megjelent „Így szerettek ők” című albumba. A korábban irodalomtörténetet is oktató, de „civilben” kommunikációs szakember szerzővel beszélgettünk.
Egy picit várnunk kellett az interjú kezdésével, épp egy szomszédos asztaltól pattant fel valaki, hogy megszorítsa a kezed, és biztosítson róla, ő is nagy rajongód. Hogy viseled?
Ny. K.: Furcsa. Jólesik. De nem szoktam még hozzá. A munkám része, hogy mások közszereplését segítsem, s hogy most nekem jut ez a szerep, az rendkívül szokatlan. Ugyanakkor, és ezt megint a civil munkám mondatja velem, tudom, hogy egy felfelé ívelő életszakaszban lévő „termékről” beszélünk, a könyv most jelent meg, természetesnek tartom, hogy sokat kell szerepelnem. Egy éve nem hittem volna el senkinek, hogy egy hét leforgása alatt Révkomáromban és Pécsett leszek író-olvasó találkozón, dedikáláson. És persze zavarba hoz, hogy megismernek az utcán. De azért jó.
Ha jól értem, az egész egy véletlen történet, aminek aztán tudatosan az élére álltál.
Ny. K.: Teljes egészében, és tökéletesen véletlen. Már az elsőként feltöltött Radnóti-képet nagyon sokan megosztották, de azt végképp nem gondoltam, hogy egyszer több mint húszezren fogják követni ezeket a történeteket. Arról nem is beszélve, hogy a papíralapú formátum tekintetében kifejezetten szkeptikus voltam, a kiadó győzött meg, hogy könyvként is megélnek a sztorik. Az viszont tény, hogy ha már így alakult, akkor már igyekszem tudatosan alakítani a történetfolyamot: reggel teszem ki a Facebookra, amikor sokaknak van ideje a kávé mellett akár két mondatnál többet is elolvasni, és ha van valami aktualitás, amin amúgy is gondolkozom éppen, akkor ahhoz keresek történetet. Az amerikai elnökválasztás alatt például Márai Sándor és Faludy György egy-egy idevágó dokumentumát tettem ki. A legnagyobb sikerük azonban nyáron a kevéssé ismert olimpikonjaink meglepő vagy inkább megrázó történeteinek volt. Azt viszont elhatároztam, és tartom is, hogy csak addig csinálom, amíg örömömet lelem benne, nem engedem, hogy maga alá temessen. Ez a hobbim, ami most picit fontosabbá vált az életemben, de nem ez a munkám. | hirdetés
 |
|
Többször utalsz rá, hogy ezek a történetek nem unikumok, csak legfeljebb kevéssé közismertek. Mi az a plusz dolog, ami a te szereped, ami népszerűvé teszi a sztorikat?
Ny. K.: Fontosnak érzem, ezért is hangsúlyozom, hogy nem én bukkanok rá ezekre a tényekre, adatokra, már nem dolgozom irodalomtörténészként. Levéltárosok, filológusok, monográfusok aprólékos, áldozatos munkája az, amit én – talán jó érzékkel – újrahasznosítok, fogyasztható formába öntök. A történetek 95%-ában nincs új, korábban nem ismert elem. Én azt tudom, hogy honnan szedegessem össze egy teljesen laikusnál könnyebben az információmorzsákat, és hogyan gyúrjam össze őket. Azt gondolom, hitelessé teszi az egészet az is, hogy mégiscsak ilyesmit tanultam és tanítottam évekkel ezelőtt. És, tegyük hozzá, az egész alig érdekelne valakit, ha nem lennének hozzá a képek, a kommentálási lehetőség, a részvétel, ehhez pedig egy olyan eszköz „feltalálása” kellett, mint a Facebook. Még egy adalék: mióta ismert lett ez a sorozat, rengetegen segítenek, hozzátartozók, a főhősök ismerősei, leszármazottai küldenek nekem kéziratokat, képeket, ami még izgalmasabbá, változatosabbá teszi az egészet.
Miért ragadják meg ezek a történetek ilyen sokak fantáziáját?
Ny. K.: A szerelmi történetek, bonyodalmak, az emberi gyarlóság és csetlés-botlás akkor is izgalmas, ha a házmesterrel történik, hát még ha híres emberek, ismert és közkedvelt művészek a főszereplők. Nem szoktam tiltakozni, ha irodalmi bulvárnak titulálják ezt a jelenleg műfajmegjelölés nélküli dolgot. Magyarországon úgy is bántóan hiányzik a színvonalas bulvár, csak az útszéli pletykálkodás megy középszerűnek se igen nevezhető celebek vonatkozásában, a másik véglet pedig a komoly lapok világa. Egyáltalán nem baj, ha a kettő közé beékelődik valami. Az olvasóközönség, ez a Facebookon jól mérhető, 30–50 közötti, nagyvárosi diplomásokból áll. A közösségi média nem az akadémiai értekezés terepe, de a sorozat sikere azt is mutatja, hogy minden híresztelés ellenére hajlandóak vagyunk két mondatnál többet végigolvasni. Ráadásul a visszajelzések szerint egy-egy történet inkább előmozdítja, hogy elővegyük, újraolvassuk az egykori szerzőket, akik aztán kötelező olvasmányként beledermedtek a közoktatás keretrendszerébe, szobrokként merednek ránk, mi pedig a panteonban lépkedve lassanként elfeledkeztünk róla, hogy ezek hús-vér emberek voltak, érzelmekkel, félelmekkel, gyengeségekkel, hűtlenkedésekkel, hűséggel. Pont, mint mi vagyunk. Szeretünk kapaszkodókat keresni a bénázásainkhoz, ezek a kis történetek pedig ezt teszik lehetővé, ezért szerethetőek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
