PM Online | Korábbi cikkeink

Fokozott várakozás előzte meg a Hitchcock című filmet. A thriller-nagymester portréjától első osztályú minőséget várt a közönség és a szakma, mint amit a félelem olyan örökbecsű opusai jelentenek, mint a Hátsó ablak, a Szédülés, az Észak–Északnyugat, a Psycho vagy a Madarak.

A rendezői székben újonc forgatókönyvíró, Sacha Gervasi (A nagy hajcihő, Terminál, Henry bűne) azonban jócskán a várakozáson alul teljesített. Túlságosan is tisztelte a nagyöreg státust élvező sztárszínészeit, hogy a szokványosnál eredetibb és összetettebb alakítást kérjen tőlük, és nagy valószínűséggel hiányzott belőle a rendezői rutin is.
Az íráskedvelő klinikai pszichiáter, Stephen Rebello tollából 1990-ben megjelent dokumentumregény (Alfred Hitchcock and the Making of Psycho) a filmes nagymester életének azon periódusát veszi górcső alá, amit leghíresebb filmjének, a Psychónak a készítése fémjelez. Ezt követi John. J. McLaughlin (Parker, Fekete hattyú) forgatókönyve: az akkor már hollywoodi húzónévnek számító Hitchcock a pénzemberekkel vívott küzdelmei után nekiláthat új mozijának, a Psychónak. A szép női társaságot fokozottan kedvelő angol mester kiválasztja a „motelos-pszichopata-krimi” szőke és barna hősnőit – a visítozó tolvajt játszó Janet Leigh színésznőt Scarlett Johansson, Vera Miles-t Jessica Biel alakítja. A tébolyult fiú bőrébe bújó Anthony Perkinst pedig James D’Arcy. A készülő film sikere mindenekelőtt azon múlik, hogyan alakul a rendező viszonya feleségével, Almával (Helen Mirren). Mert az asszony nemcsak felesége, hanem alkotótársa is egyben, és a nő frissen alakuló írói „munkakapcsolata” (Danny Huston) nem tesz jót a készülő filmnek. Végül a dolgok jóra fordulnak, s Alma tanácsára Hitchcock újravágja a próbavetítésen leszereplő thrillert – például a filmtörténetivé vált zuhanyozós jelenetet –, s a díszbemutatón a siker a tömeges sápadtságban mérhető…
A rendező gyakorlatlansága mellett a kényszeres hitelesség ment a film rovására. A szinte tökéletesen Hitchcockra hasonlító maszk rákövül Anthony Hopkins arcára, s megnehezíti a színészi játékot. Vagy modorossá teszi, amikor az álarc alól nem is lehet másképp megszólalni, csak mint a rendezőgéniusz tette (kicsit gőgösen és fennhéjázva).
Gervasi filmje egy kezdő, remegő kezű direktor iparos munkája, ami után – bízzunk benne – lesz még jobb darab, de ez az első még magán viseli a bizonytalankodás hibáit.

Hitchcock (12)