PM Online | Korábbi cikkeink

Kiss Tibi (miért Tibor néven jelent meg egyáltalán a könyv?!) jóval ismertebb színpadi emberként, a Quimby egyik frontembereként, de számára legalább olyan fontos a festészet, a képzőművészet is. A nagyközönség, a széles rajongótábor persze nem a galériákban ünnepli a

sztárt, hanem a koncerteken, pedig ezt a ragyogó könyvet lapozgatva az sem volna meglepő, ha a festőt legalább annyian értékelnék, mint a, hát, mondjuk így, rocksztárt. Nyilván a kiadáskor az is szempont volt, hogy egy zenész képes albumát többen megvásárolják a rajongók közül, mintha egy népszerű festő adni ki gitárra és kavalra írt szerzeményeit. Más kérdés, hogy az ember óhatatlanul kivetíti érzéseit a szerzőre, így nehéz egyik skatulyából a másikba ugrálni.
Kiss Tibinek magam is nagy rajongója vagyok, annak ellenére, hogy például a Quimby együttest annyira nem is szeretem, de az ő személyisége, megnyilatkozásai és – most már elmondhatom – képei rendkívül szimpatikus művészt mutatnak. A kötet vegyes műfajú alkotás, a leghangsúlyosabbak persze maguk a képek, cetlik, firkálmányok, az „összegyűjtött és megmaradt művek”, de akadnak itt fényalkotás-látványelemek, dalszövegtöredékek, rövid, kifejező gondolatfüzérek is. A másik vezérvonal az évtizedes, országos jó barát, szerzőtárs és Quimby-frontembertárs Varga Líviusz valamivel hosszabb lélegzetű visszaemlékezései, jópofa anekdoták, amelyek tovább árnyalják vagy inkább színesítik a Kiss Tibiről alkotott képünket. Szép, lapozgatható, sokszor elővehető könyv, és persze talányos is: el kell valahogy dönteni, hogy a művészeti albumok közé, az önéletrajzok közé vagy esetleg az együtteses-dalszöveges polcra kerüljön-e föl a könyves szekrényen.