PM Online | Korábbi cikkeink

Az eredeti német, majd a kisvártatva megszületett angol kiadás után harmadikként rögtön magyar nyelven jelent meg a világhírű Monroe E. Price jogtudós professzor memoárja.

Noha a magyar köztudottan világnyelv, nem általános gyakorlat, hogy a magyar olvasók ilyen hamar kézhez kapjanak egy világszerte sok-sok példányban értékesített könyvet. A Menekülő tárgyak című kötetnek számtalan magyar vonatkozása van, indokolt tehát minél hamarabb elmélyedni benne.
Monroe Price mindössze féléves csecsemő volt, mikor az Anschluss következtében szüleivel együtt menekülni kényszerült Bécsből. A család Amerikába tette át székhelyét, életét, vitte magával emlékeit. A szerencsés menekülés sem könnyítette meg az elszakadt, Ausztriában, Magyarországon és Szlovákiában rekedt rokonokért való aggodalmat. A szerző nem tartja magát holokauszt-túlélőnek, noha formailag talán mégis az. A könyv megírására egy érdekfeszítő dilemma késztette.
A 2000-es évek környékén mint elszármazott, elűzött osztráknak módja nyílt osztrák útlevelet, állampolgárságot kérvényezni, és ez a döntés, illetve a döntéshez vezető út hozott elő olyan gondolatokat, amelyeknek megválaszolása talán számára is váratlanul igen nehéznek bizonyult. Mennyire osztrák vagy éppen magyar az, aki féléves csecsemő kora óta Amerikában él? Mennyire menekült vagy mennyire túlélő az, aki egy szabad világban nő föl, utazik, páratlan egyetemi karriert fut be? Price életét meghatározza, hogy szüleinek világát darabokra szaggatta a második világháború. Friss házasokként, fiatal, üzlettel rendelkező kereskedőkként alapítottak családot 1936-ban, ’38-ra pedig széttört minden álom, szertefoszlott a megszokott rend, menekülni kellett, mindent elölről kezdeni egy teljesen ismeretlen, teljesen új világban.
A szerző azt boncolgatja, szülei menekült státusa, Ausztria iránt érzett nosztalgiájuk és persze gyűlöletük hogyan hatott ki az ő saját életére. Monroe Price kivételes kötődése az elesettek, kisemmizettek iránt tudományos pályáját is végigkíséri, egy időben az amerikai indián közösség kárpótlásáért harcolt, és nem véletlenül bukkant fel Magyarországon sem 1989 körül, hogy segítse létrehozni, kiépíteni azt a nyílt társadalmat, amelynek kialakulására legalábbis azokban az években kétségtelenül remény volt. Az öniróniát, önkritikusságot sem nélkülöző visszaemlékezésben a szerző a jogtudós távolságtartásával szemléli saját magát, érzéseit, helyezi kontextusba emlékeit.
A megértést, a lebilincselően megfogalmazott történetbe való belehelyezkedést a gazdag képanyag még jobban segíti. A sokszor elgondolkodó, meditáló leírásban a „nosztalgia iránti nosztalgia” fanyar humorként jelenik meg ebben az igazán érdekfeszítő, tanulságos és mélyen elgondolkodtató kötetben, amely Gács Anna kiváló fordításában vált elérhetővé sok-sok olvasó örömére és nagy várakozására.