PM Online | Korábbi cikkeink

A Magyar Állami Operaház pompás falai között a korábbiaktól eltérő előadások is formálódnak. A patinás épületben az opera műfajának megújítása folyik. Az évad nem szűkölködött különleges produkciókban: rég hallott szerzők művei kerültek méltó helyükre, némely rendezés futurisztikus
Fotó: Gács Tamás

elemekig merészkedett. A változás elkötelezett és elszánt hívét, az Opera főigazgatóját, Ókovács Szilvesztert faggattuk.

Milyen szezont zárt a Magyar Állami Operaház?
Ó. Sz.: Az évad úgy sikerült, ahogy vártam, minden eltervezettségével és időnkénti improvizáltságával együtt. Még nem fektethettük le a következő öt év összes „sínjét”, de a jövő körvonalazódik, és egyre-másra bukkannak elő a ködből a szerelvények. De lehet, hogy másik közlekedési példa volna szemléletesebb: már erősen gyorsítottunk a talajon, most ősztől pedig a szárnyak síkjai megbillennek, és levegőbe emelkedünk. A magasabb régiókba repülést majd a ciklus későbbi évadjaitól várom.

Apropó másfajta szárnyak, hogy fogadta a közönség a barokk operát?
Ó. Sz.: A mi operaházunk nem épp a barokk művek akusztikájához épült: jóval kisebb terekben működött az a kor, mégis utat kell találnunk a repertoár kiszélesítéséhez – még a Metropolitan is játszik barokkot abban a hatalmas New York-i házban. Jean-Philippe Rameau Hippolütosz és Aricia című operáját mutattuk be, vállaltan a fantasy-világ peremén mozogva. Különleges produkció volt, és még ha a budapesti operajátszás nem is állhat szakmányban ilyen látványú és muzsikájú, korabeli hangszerekkel megszólaltatott produkciókból, meggyőződésem, hogy a közönséget szoktatni kell hozzá. Öt éven át minden júniusban egy-egy darabbal bővül majd a barokk paletta. Év végi bónuszként sorban jönnek majd Gluck, Vivaldi, Purcell és Händel műveinek bemutatói. És hogy mindez nem laborban kikevert, életidegen stratégia volna, azt a közönség kitörő lelkesedése igazolta vissza.

Egy ritkán játszott Strauss-opera bemutatójával is előrukkoltak a szezon végén.
Ó. Sz.: Az Ariadné Naxoszban című opust utoljára 1969 tavaszán játszotta a ház: habár lassan őszbe csavarodik a hajam, még nem is éltem akkor. A mű eközben nem avult, mostani posztmodern megközelítése találkozik a lényegével, a két történetet egyszerre vezető és összekavaró mixtúrával. Jövőre ünnepeljük Richard Strauss születésének 150. évfordulóját: 2012-es konszolidált Arabellánk, a mostani Ariadné és a jövőre sorra kerülő straussi főmű, Az árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatója is a május végi Strauss150 Fesztiválra „gyúr”. Azon aztán feltűnnek az Opera korábbi produkciói is: Szikora János Saloméja, Kovalik Balázs Elektrája és Andrejs Zagars A rózsalovagja is.

Úgy tűnik, a közönség egy része erősen ragaszkodik a megszokotthoz. Az Erkel Színházban a csilláron is lógtak a Don Carlos és az Aida klasszikus rendezésben, régi jelmezekben és díszletek között megtartott előadásain.
Ó. Sz.: Ez igaz, és ennek a fantasztikus sikernek egy bezárt és halálra ítélt színház újranyitásakor nagyon tud örülni az ember – de segített minket a rendkívül kedvező helyár. Egy mozijegy áráért lehet az Erkelben gyönyörű, patinás előadásokat látni. Tisztelem az Opera múltját, de nézzük, miféle múlt is ez: hova jutottunk volna, ha mondjuk Bánffy Miklós, a nagy elődök legnagyobbika nem szánja rá magát az előadhatatlannak mondott Bartók-egyfelvonásosokra? Ha Mikó András nem mert volna ennyire letisztult Parsifalt rendezni 1983-ban? Ha Békés András nem vette volna a bátorságot a Traviata mindössze öttükrös díszletéhez? Kovalik Mefisztofele-olvasata ezzel ellenkezőleg nem épp a színpadmesterek álma, de monumentalitásával és merész képzettársításaival hat. Az opera fokozottan porveszélyes műfaj, csökevényes a kortárs lába, hisz jobbára a kiterjesztett XIX. századból él, fokozottan kell tehát ügyelnünk a frissességre. Hatalmas a repertoárunk, az egyik legnagyobb a világon, csak jövőre 51-féle produkciót tartunk műsoron, de marad a raktárakban is jó néhány. A következő években erőltetett tempóban hozunk új előadásokat, de így is csak a készlet fele cserélhető: nem kell tehát aggódni, egyensúlyban lesznek a klasszikusnak mondott interpretációk és a merész, modern felfogás darabjai. Hiszem, hogy az opera nem skanzen, hanem a jelennek szól, és ezért gyakran el kell hagyni a korabeliség ketrecét, a művekben rejlő valódi, a keletkezés korát túlélt problémák felé közelíteni. A filmipar úgyis elvitte a kosztümös világot egy olyan tökéletesség felé, amit a trükktelen színház nem tud produkálni. De tud mást: tökéletes hangzást, zenei és látványbeli asszociációkat, izgalmas rendezést, valódi, tehát gondolatot ébresztő művészetet, amely ott és annak a percnek és nézőnek születik meg – és soha többé ugyanúgy!