Egy nemrégiben készült interjú tanúsága szerint Závada Pál elsődleges célja ezzel a regénnyel az, hogy aki olvassa, imádja.
Gondolja azt, hogy ez most nagyon sikerült. S bár ennek érdekében a szerző olykor-olykor a megszokott závadás hangra annyira jellemző szociografikus távolságtartást is beáldozza, végül is az, amit alapvető célul tűzött ki, sikerült neki. Az Idegen testünk – az eddigi életmű fényében legalábbis – nagyon sikerült.
Három és fél év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Závada Pál megtalálja azt a hangot és azt a narratívát, amelyből – kitűzött céljainak eleget téve – úgy tudja mozgatni a szereplőit és göngyölíteni a történés menetét, hogy az egyrészt „aha”-élményhez juttassa az olvasót, másrészt pedig provokáljon. Kérdés csak az, alkalmas fórum-e ma az irodalom, főként olyan kérdésekben, mint például az antiszemitizmus vagy Trianon, a provokációra. Mert azzal együtt, hogy az 1940-ben, közvetlenül a második bécsi döntés után játszódó történetben keményen zsidóznak, kicsit enyhébben sváboznak, cseheznek, románoznak, még kevésbé (de azért!) nyilasoznak, oly korban élünk e földön, amikor egy regény (az irodalom) nagyon nehezen tudja felvenni a versenyt az egyszeri olvasó ingerküszöbét naponta próbálgató közéleti és politikai aktualitásokkal. Még akkor is, ha a regény ideje és a jelen idő között eltelt majd’ 70 év túl sok változást nem hozott az önmagunkkal való szembenézés és a másokról való gondolkodás kontextusában. Ekképpen, bár az „aha”-élmény számos esetben adott, nehezen hiszem, hogy a szűk, szószátyár értelmiségen túl bárkit – gondolok itt azokra is, akik kifejezetten zokon veszik a szándékos provokációt – provokálni tudna, esetleg szóra bírna, teszem azt Weiner Janka nyilas-kálváriája. Nem, az irodalomnak ma nem lehet célja az alvó érdektelenség és/vagy a „nemgondolkodás” felrázása, ám ha ennek ellenére mégis megpróbálja megtenni, esetleg meg is teszi, az csak és kizárólag akkor hiteles, ha azt elsősorban nem az írói szándék, hanem a sikerült mű közvetíti. Azt gondolom, Závada Pál negyedik regénye e tekintetben sikerült mű. Ami miatt mégis jár neki az egy pontlevonás, az épp ezen írói szándéknak az elbeszélési technikán történő tettenérhetősége. Önmagában az, hogy Závada Pál bensőséges viszonyt ápol a korszakkal, a világháborúk körül teret nyert, ma is aktuális társadalmi problémákkal, csak finomítja a regényt. Az, hogy számos esetben ismert és kevésbé ismert emberek írott szövegeit, beszédeit, levélrészleteit, naplóbejegyzéseit adta – tudatosan válogatva – a szereplői szájába, hitelesebbé teszi azt. A Kálvin tér körüli helyszínválasztás tudatossága, a református egyház, ahogy ő mondja, becsületes, ám szánalomra méltó és nyomorúságos zsidómentő akcióinak történetbe ágyazása a fikció és a valóság határának elmosását, azaz az érintettség fokozását hivatottak elérni. Azzal a fajta erőltetett kimódoltsággal viszont, amellyel az olvasót egyre jobban igyekszik bevonni a történésekbe és a személyes tragédiákba, nemhogy nem fokozza az érintettséget, de olykor épp az ellenkező hatást éri el. Értjük mi, hogy a hirtelen, jelzés nélküli nézőpontváltások, a minden előzetes indokoltság nélküli egyes szám első személyre váltás épp az involváltságot lenne hivatott erősíteni, ám ha az olvasó érzi a kényszert, a tudatos szerzői szándékot, hogy „na, itt most valamibe nagyon bele kell élnem magam”, sok esetben inkább kizökken. Nem hagyja magát, akkor sem, ha a szerzőt jó szándék vezérli. Az ember már csak ilyen. |
vissza
vissza a lap tetejére
