PM Online | Korábbi cikkeink

Bubnó Tamás a Szent Efrém Férfikar vezetőjeként minden este azzal a céllal áll színpadra, hogy együttesével visszaadjon valamit abból, ami szülőfalujának hangulatára emlékezteti. December 27–30-ig a Notre-Dame koncertsorozattal készülnek a BMC-ben, melyet ő maga előre eltervezett, kedves zagyvaságként aposztrofál.

Bár édesapja görög katolikus pap volt és gyermekkorában sok időt tölt templomban, nem biztos, hogy törvényszerű volt, egyházi zenével fog foglalkozni felnőttként.
B. T.: Most úgy emlékszem, már gyermekként is megfogott ez a zene. Persze focizni jobban szerettem, de az biztos, hogy ha egy idő után nem mentem templomba, hiányozni kezdett. Ez a különös zenei világ más, mint amit a faluban vagy a rádióban a mindennapokban hallhattam. Ehhez jött még a közösség és az illatok, ami egy gyermek számára meghatározó élmény. Ráadásul anyám zongoratanár volt, édesapám jól hegedült, nagyanyám pedig minden nótát ismert és cimbalmozott is, vagyis az egész családban fontos volt a zene, hiszen bátyámmal és húgommal együtt én is megtanultam zongorázni. A zenélés társasági együttlét is volt, mert akkoriban még nem volt tévénk. A tsz-kórust is apám vezette, és bár már ’87-ben meghalt, ha visszamegyek Homrogdra, érzem, hogy munkálkodása máig él. Ráadásul nagyapám, aki szintén pap volt, már 1932-ben odakerült, vagyis a család 55 év alatt nemcsak a zene szeretetét ültette el az emberekben, de az egész falu jellegét meghatározta. Nemrég meghívtak minket a Szent Efrémmel Selyebre, a szomszéd faluba, ahol különlegesen jó és melegséggel eltöltő érzés volt zenélni, hiszen a helyszín és az ott élő emberek visszahozták gyerekkori emlékeimet. Egy másik világot, ahol gyalog jártak az emberek, sokkal lassabban hömpölygött az élet, s így sokkal több idő jutott az elmélkedésre is. Időnként ma is szükségünk van arra, hogy nyugodtan, csöndben leülve semmit ne csináljunk. És persze ezekből a pillanatokból születnek a legnagyobb bölcsességek, szellemi magasságok, tudjuk ezt már Kodálytól és Bartóktól is.

Vagyis a Szent Efrém Férfikar koncertjén megáll az idő?
B. T.: Pontosan ezért csináljuk. Az idő ilyenkor egy másik síkon kezd el létezni, eljutunk az időtlenséghez. Csajkovszkij, amikor felkérték, hogy írja meg a miséjét, elkezdett mindennap templomba járni. Fél év után azt mondta, azzal, hogy szombaton délután belép egy ortodox templomba, hallja a kórus énekét, látja az ikonosztáziont, a mögüle kiszűrődő fényeket, érzi az illatokat, eszébe jutnak azok az örök és visszatérő kérdések, hogy mikor, miért, mi végre és hová. Ez tehát a Szent Efrém legfontosabb feladata is. 2007-ben Schleswig-Holsteinben, Észak-Németország legnagyobb művészeti fesztiválján éreztem először, hogy a közönség és a kritikusok is megértették, mit akarunk. Egy kritikában úgy fogalmaztak: egy, az időből kiragadó koncertet hallottak. Vagyis azt gondolom, jó pillanatban jó helyen voltunk, amikor 2002-ben belevágtunk ebbe, ami egyébként egy véletlen folytán történt. Épp a doktorimat írtam, amikor kezembe akadt egy kotta, Boksay János liturgiája, amiben megláttam zenetörténetünk egy darabját 1921-ből. Őt eddig nem tartották számon, nem is tanították. Megmutattam Hollós Máténak, mire ő azt tanácsolta, vegyük fel. De ehhez férfikar kellett, úgyhogy szerveztem egyet, s mivel a felvétel jól sikerült, együtt maradunk. Persze ha 2001-ben a terveimről kérdeztek volna, azt biztos nem mondom, hogy férfikart szeretnék alapítani.

Ehhez képest már 12 éve létezik a csapat, nem is akármilyen sikerrel.
B. T.: Rengeteg dolgunk van valóban, és igyekszünk is magunkat napról napra tökéletesíteni. Állandóan új projekteken agyalok, hogy minél teljesebbé tudjuk tenni a repertoárunkat, hogy úgy érezzük mi és a közönség is, még van hová továbblépni. Arra törekszünk, hogy bekerüljünk a szuperosztályba, ami lehetővé teszi majd a teljes szabadságot. Persze mióta bekerültünk a kiemelt együttesek közé, ez egyre jobban érezhető.