Interjú
Műtermem a Louvre, kiállítóhelyem az utca
2008-26. szám / F. P.
Két hatalmas méretű arckép található a várpalota Pest felőli oldalán. Az ismeretlen férfi és női arckép nem egy új sampon kampányának arcai,
 hanem egyszerű járókelők, akiket az elmúlt hetekben Braco Dimitrijevic, a szarajevói származású, Párizsban élő képzőművész az utcán találomra lefényképezett és felnagyított. Ezekről a képekről és korábbi munkáiról beszélgettünk a művésszel, akinek szeptember közepéig látható tárlata a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban.
Miért ismeretlen járókelők szerepelnek a képein?
B. D.: Számomra az áltagos járókelő a kreativitás metaforája. Hiszen Kafka is csak egy ilyen járókelő – Prága városának egyik járókelője, aki ugyanakkor egy zseni volt. Az „átlagember” a lehetőségek tárháza, hiszen amíg nem szólítom meg, lehet, hogy ő egy Einstein, Kafka vagy Picasso, de az is lehet, hogy egy elég unalmas alak. De alapvetően optimista vagyok az emberi természettel kapcsolatban, és hiszek a régi közmondásban, miszerint „mindenki zseni, hacsak nem bizonyítja az ellenkezőjét”.
Miért ilyen nagyméretűek a képei?
B. D.: A méret egyfajta ellensúly, a kis képek tengeréből emeli ki ezeket az arcokat.
A képeiről ismert, patetikus, távoli jövőbe meredő, magasztos tekintetek talán a huszadik század nagy személyi kultuszainak kelléktárából vagy a történelem, esetleg ének-zene tankönyveikből lehetnek ismerősek számunkra. Mesélne arról, miért ezt a stílust választotta?
B. D.: Ezek a típusú arcok nemcsak a politikai-történeti képiségben uralkodóak, hanem a városi tájkép elmaradhatatlan kellékei is. Ma már minden városban gigantikus Penélope Cruz-arcképek mosolyognak ránk, pont úgy, mint egykor Sztálin hatalmas portréi. Én ezekkel a képekkel valamiféle költői jelentést szeretnék közvetíteni, hiszen ezek a városi felületek, amelyeket felhasználok politikusok, divat és filmcsillagok számára vannak fenntartva. Persze, az is jellemző, ki kap emléktáblát arról, hogy ebben meg ebben az épületben élt, és ki nem. Úgyhogy én valamilyen formában megpróbálom újradefiniálni az ezekkel a felületekkel való viszonyunkat, sokkal inkább bevonni az utca emberét az emlékezés és megértés folyamatába.
Első monumentális műveit a titói Jugoszláviában hozta létre. Egyik 1971-es műve ¬– amelyen három járókelő arcképe volt felfeszítve a zágrábi városházára – hatására sok hajnali járókelő azt hitte, hogy egy hirtelen kormányváltás dokumentumai. Aztán a hetvenes években nyugatra, Párizsba emigrált. Lát különbséget nyugat és kelet képi kultúrája között?
B. D.: Minden társadalom számára van egy maghatározott kommunikációs nyelv, e nélkül nem is tudna létezni, és ezek a képek ennek a nyelvnek az elemei. Érdekes például, hogy Párizsban és Velencében, a biennálé idején eltávolították a képeimet, míg Jugoszláviában szabadon állíthattam ki ezeket köztereken. Párizsban azzal az indokkal távolították el a Champs-Élysées-ről az átlagos járókelőket ábrázoló képemet, hogy túlontúl a 1968-as diáklázadások emlékét idézi. Talán arról van szó, hogy az emberek félnek az új dolgoktól. Pedig én a munkáimat elsősorban nem politikai üzeneteknek tekintem, sokkal inkább valamiféle költői gesztusnak, de úgy tűnik, sok esetben a múzsáknak is hallgatni kell.
| hirdetés
 |
|
Híres jelmondata: „műtermem a Louvre, kiállítóhelyem pedig az utca.” Ezzel együtt azt állítja, hogy a művészete nem igazán rendelkezik politikai felhangokkal?
B. D.: Én azt hiszem, hogy minden művészet politikai. Még az első barlangrajzok Lascaux-ban is politikai indíttatásúak, hiszen egy olyan ember készítette őket, aki a társait akarta meggyőzni valamiről – ezért lerajzolta a körülötte lévő világot.
Hogy dolgozik? Hogyan kivitelezi az ötleteit?
B. D.: Azt hiszem, a mai ponyvafestési technikákat számomra teremtette meg az isten. Régebben sok-sok vásznat kellett fáradságos munkával egymáshoz illesztenem, hogy egy hatalmas képet kapjak, ma, az új nyomtatási eljárásokkal mindez már gyermekjáték. Ez a kifejezési mód, csak úgy, mint a városi ikonográfia számtalan más ágazata, komoly fejlődésen megy keresztül, amit az én munkáim már a hetvenes években megelőlegeztek. Nagyon érdekes volt látni például, hogyan próbálták interpretálni a műveimet az elmúlt évtizedekben a politikai-fogyasztói ízlés és képi világ változásával. Például egy hosszú hajú férfi járókelőre ma már mindenki azt hiszi, hogy egy rocksztárt ábrázol, nem egy lánglelkű diákvezért, mint ahogy azt a hetvenes években hitték.
Munkáságára jellemző a kisajátítás (appropriation) módszere, azaz fog már ismert, mások által készített műalkotásokat, és új környezetbe helyezi őket – például Picasso-képet egércsapdának használ.
B. D.: A tárgyak eredeti funkciójára akartam rákérdezni ezzel a sorozatommal, azaz felfedni, milyen mélyebb jelentésrétegek vannak egy-egy műtárgy mögött. Ebből a módszerből sokat merítettek más művészek a későbbikekben, és ma már igen elterjedtnek mondható.
Mivel készült a Ludwig Múzeumban látható kiállítására?
B. D.: Erre a kiállításra a Várban, a palotán látható két művet készítettem, de korábbi munkáim dokumentációi, illetve az ismeretlen embereknek állított közéri szobraim és emléktábláim másolatai is megtekinthetőek a tárlaton.
Miért nem itt, a Művészetek Palotáján van kifeszítve a két hatalmas arckép?
B. D. Valahogy más az, amikor nem egy középületre, hanem egy művészeti intézményre vannak kifeszítve a munkáim – egy múzeum falán túlságosan művészinek tűnnek, és így csak egy kis kört tudnak megszólítani. Én viszont egy szélesebb közönségnek szeretnék dolgozni, hiszen ez minden művész vágya, nem pedig egy kicsi, értő közönség igényeinek a kielégítése.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
