Úgyse hiszi el senki, hogy péntek este asztalfoglalás nélkül szinte lehetetlen helyhez jutni az ország valószínűleg legdrágább éttermében, pedig
ez a helyzet: az ajtónálló hölgy kedvesen figyelmeztet, hogy van ugyan egy asztaluk, de csak ha egy óra alatt letudjuk a vacsorát. Nekigyürkőzünk. Hogy nem sikerül tartani a szintidőt, az nem csak rajtunk múlik: egy-egy pohár jeges víz kitöltése után váratlanul hosszan nem kerül elő senki a nagyszámú személyzetből, csak a szorosan egymás mellé tolt asztalok között a „szomszédjaink” körül serénykednek. Mikor megelégelnénk a várakozást, varázsütésre előkerül felszolgálónk, közvetlensége és szakértelme minden lehetséges elvárást felülmúl, szinte név szerint mutatja be az egyes megrendelhető, grandiózus méretű húsdarabokat, egy külön listáról nézi, hogy milyen méretű és típusú steak van épp a konyhán. Végül egy 800-900 gramm körüli, hosszan érlelt, amerikai omaha típusú, csontos ribeye steaket rendelünk. A várakozási idő egy ekkora pecsenyehús esetén 38 perc, így az egyórás szintidőt nem fogjuk tartani.
A hús kiválasztása után felpörögnek az események, kapunk üdvözlőfalatot (padlizsánkrémes, roppanós pirítós, nem feledhetetlen élmény), kiváló minőségű, nagy szemű sóval szórt vajat, remek kenyeret, előkerül a sommelier is, aki magabiztosan terelget a hihetetlenül értően összeállított borlap tekintetében. A felszolgálás egyébként inkább laza, érezhető, hogy egy amerikai jellegű helyen vagyunk, ahol nem az árképzéshez igazították a kardot nyelt, merev szervizt. A lazaságba aztán egy-két csöppnyi hiba is becsúszik, de mivel nem feszengős a hely, simán belefér ez is. Hogy ne unatkozzunk, előételnek a világhírű wagyu marhából készült miniburgert kóstoljuk meg – ez nem japán, hanem spanyol, de vélelmezhetően nem szúrnánk ki a különbséget –, ami nagyon finom, bár a minipuffancs szinte fölösleges is, elég lenne a húskorong, kis jelzésértékű sajttal.
Lassan megérkezik a főszereplő, forrón sistergő, öntöttvas tálban mutatják be, aztán visszakerül a konyhába, ahol felszeletelik. Szégyen, nem szégyen, de el kell ismerni, hogy a jó minőségű marha steaknél sem sokkal egyszerűbb, sem sokkal jobb étel nem akad a gasztronómiában. Semmi flikflak, végül is csak egy zsíros húskonc és pár szem só, ennyi az egész, de a tiszta húsíz, amit a ráadásul véresen (rare) kért steakszelet tartogat számunkra, elképesztő. Nem lehet betelni vele, legfeljebb eltelni, olyan hatalmas az adag, pedig a legkisebbet választottuk, és ketten vagyunk rá. Ott azért nem hagyjuk persze. Rágjuk, nyeljük, leküzdjük a vastag grillréteggel borított, belül egészen rózsaszín (sőt), olvadós, puha hússzeleteket. A hús annyira főszereplő, hogy a köretként kért, kacsazsírban forgatott sült krumpli és az egyébként tényleg érdekes currys kukorica nem nagyon jut szóhoz. A portóis szósz viszont tényleg felhívja magára a figyelmet: remek. Desszertre már gondolni se akarunk, épp csak a számlát kérjük ki, jó hosszú, sok számjegyes. Megéri? Meg.
V., Október 6. u. 15.
Főétel: 3000–50 000 Ft
Kritika (4,5) |