„Debrecenből jöttünk idáig…” – panaszolja büszkén a középkorú házaspár, amely egy eléggé kényelmetlen, kétszemélyes kisasztalhoz kuporodhat oda, főműsor-időn abszolút kívül egyébként, délután fél öt körül. Egy másik asztaltársaság
Bicskéről érkezett, de mi sem panaszkodhatunk: Budapestről indultunk a magyar világvégére, Encsre, hogy lássuk a csodaéttermet, amiről mindenki beszél. Természetesen mi is jó előre foglaltunk asztalt, mint ahogy erre a honlap is bölcsen figyelmeztet.
Az Anyukám mondta (tényleg ez a neve), zegzugos, többször bővített műintézmény, amely most már több éve tündököl a hazai csúcsgasztronómia egén. A vidéki vendéglátás egyik zászlóvivője alighanem a Budai Gourmet Fesztiválon való vendégszerepléseivel lopta be magát a gasztro véleményvezérek szívébe, standjuk körül mindig kiváló a hangulat, óriási a nyüzsgés és persze különlegesen jó a koszt. A kérdés nyilván az, hogy amikor nemcsak kétféle, falatnyi ételt kell prezentálni, hanem üzemszerűen működni, hogyan teljesít a csapat. Az étterem két vezetője egy testvérpár, akik olaszországi vendégmunkálkodás során sajátították el az alapanyagok iránti feltétlen tiszteletet és az egyszerű, de kompromisszumot nem engedő színvonalú ételkészítés igényét.
Amiről élőben rögtön meggyőződhetünk, az éppen a fent említett jó hangulat: az egész –nagyszámú – csapat láthatón imádja egymást, imádják a munkájukat, és, úgy érezzük, a vendégeket is szeretik. A lazaság, a könnyedség és a letörölhetetlen mosoly óhatatlanul átragad mindenkire, egyszerűen jó itt ülni. Minden felszolgáló túlteljesít, közvetlen a gyerekekkel, segítőkész a bizonytalankodókkal, szóba elegyedik a szakmai részletek iránt mélyebben érdeklődőkkel. Az egész étkezés során visszaigazolódik a tulajdonosok mániákus alapanyag-centrikussága: csak a kikezdhetetlenül tökéletes az elég jó, jöjjön akár Olaszországból, készüljön akár háznál. Ilyen hozzávalókból persze „könnyű” jó konyhát vinni, tényleg csak elrontani lehet. Sajnos ez be is következik itt-ott.
A káposztás bárányleves ízre fergeteges, hőmérsékletre viszont nem, a kellő forróság eléréséhez képest árulkodóan gyorsan érkezik az asztalhoz. Az étterem húzóágazata, a valódi olasz pizza kétséget kizáróan remek, a tészta helyenként kellemesen, füstösen szenes, a könnyű burrata-sajt, az olasz sonka, rukkola és bazsalikom friss és ízes, itt a technológia és a hozzávalók együttes diadalt aratnak. Az étlap szerint lassan készült zempléni bárány sajnos elég szívós maradt, lehet, hogy mégsem szántak rá elég időt a sütésnél. Mindenesetre az egyes részeken, daraboláson látszik, hogy valóban frissen bontott, helyi alapanyagból dolgoznak, még friss báránymájat is tálalnak a fogáshoz, a hús ellenálló-képességén kívül csak dicsérni lehet, ide értve a jól elkészített téli zöldségeket is. A golgotagyümölcsös szósszal kínált sajttorta krémes, illatos, tán kicsit túlédesített, de a szósz ezt elegánsan egyensúlyba hozza. A sajttál megint csak a hozzávalókról szól: sírnivalón jó sajtok: friss kecske, érlelt gorgonzola, parmezán, helyi mézzel, házi lekvárokkal, friss grinzinivel a pizzakemencéből: varázslatos, noha kevéssé a konyha, mint inkább az elképesztő alapanyag-beszerzést dicsőíti. A kávé ugyancsak kuriózum, szintén Olaszországig mentek a legexkluzívabb manufaktúra-beszállítóig. Ők is sokat utaznak érte, elvárható, hogy mi is sokat utazzunk értük.
Encs, Petőfi út 57.
Főétel: 1800–5300 Ft
Kritika (4,5) |
vissza
vissza a lap tetejére
