PM Online | Korábbi cikkeink

A londoni Globe Színház legenda. Hiszen ott játszott Shakespeare társulata, sőt, a drámaírás valószínűleg legnagyobb alakja hat évig igazgatta a teátrumot,
részvényese is volt. Természetesen nem a kívülről nyolcszögletű, belülről kerek alakú, 1599-ben épült színházban játszanak ma is, hanem az 1970-es évek elején elkészült hasonmásában. De abban a Rómeó és Júlia előadásban, amivel a Globe társulata a IV. Shakespeare Fesztiválra Gyulára érkezett, nincs semmi múzeumi jelleg, nincs benne ünnepélyes tiszteletadás a néhai nagyok előtt, ez diákosan eleven, nyelvöltögetően szemtelen, virgonc produkció.

Annyi megfelel a Globe hagyományainak, hogy a középen tető nélküli színházban ott is nappali fénynél játszanak, Gyulán az este hatkor a Tószínpadon kezdett, és sötétedés előtt befejezett előadás is alig igényel mesterséges világítást. Díszletként pedig egy kopottas, régi mikrobusz is megteszi, olyan, mint az ekhós szekér, amivel vándortársulat érkezik. A színészek – Dominique Bull, Michael Cox, Marsha Henry, Alan Morrissey, Bridgitta Roy, Nitzan Sharron, Perri Snowdon, Conrad Westmaas – fiatalok, hétköznapi hacukákban, vászonnadrágban, pólóban lépnek fel, és fölöttébb energikusak. Benyargalásszák a színpadot, ha állnak, akkor is nyughatatlanul mozgásban van minden porcikájuk, vásárian szélesek a gesztusaik, nem riadnak vissza a harsányságtól. Száműzték a májbajos szenvelgést, az öblös szavalósdit a deszkákról. Kortársuknak tekintik Shakespeare-t, és a saját problémáikra keresik a darabjában a választ. Elizabeth Freestone rendezőnek nincsenek nagy écái, nem talál ki semmi különlegeset, hagyja, hogy érvényesüljön a fiatalok hevülete, hogy eljátsszák a sírig tartó nagy szerelmet, az ellenségeskedést, szembesüljenek végletes érzelmekkel, a kitörő örömmel ugyanúgy, mint a rendíthetetlen bánattal és a lesújtó tragédiával. Friss, eleven színház ez, jó nézni, de azért nem olyan formátumos, nagy előadás, mint amilyet a Globe Színháztól elvár az ember.
Az viszont nyilvánvaló, hogy a rendkívüli jó formában lévő Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójaként nagy előadást akart rendezni a III. Richárdból Tompa Gábor. Előzetesen azt is nyilatkozta, hogy ami Gyulán létrejön, azt csak előbemutatónak tekinti, az igazi premier novemberben lesz az Európai Színházak Uniójának fesztiválján, amit az idén Kolozsváron tartanak. Érezhető, hogy nem minden ízében kiforrott még a produkció, de az alapkoncepció látszik. Tompát inkább érdekli a manipuláció természetrajza, mint a hatalomé. Az, hogyan lehet elhitetni szinte bármit? Milyen módon lehet naggyá tenni valakit úgy, hogy erre nem szolgált rá? Hogy lehet simulékony simlisséggel könnyedén használni a médiát a legaljasabb célok elérésére is? A rendező bizonyos jeleneteket tévéstúdióban játszat. Képernyőkön keresztül közel hozza a szereplők arcát. Az operatőrök elkapják hamis arckifejezéseiket, hazudó gesztusaikat. Reflektorfénybe állítják a kétszínűséget, sőt, sokszínűséget, megmutatják, hogyan lehet mosolyogva, cinikusan öldökölni. Bogdán Zsolt gyermekien szeszélyes, olykor egészen elanyátlanodó, tébolyult zsarnokká növő III. Richárd, aki félelmet teremt, de maga is örökösen retteg. Élesek a hangulatváltásai. Egyszerre van benne jelen a pitiánerség és a zsarnoksághoz is szükséges tehetség.