Interjú
Férfiak célkeresztben
2014-04. szám / N. K.
Somogyi Szilárd mindig is a zene szerelmese volt, így nem volt kétséges, hogy ez lesz a szakmája. 2005 óta a Budapesti Operettszínházban rendez, most pedig a Férfiak célkeresztben alcímű, két kortárs operát bemutató előadás főpróbahetén mesél arról, mennyivel adhat többet egy zenés előadás a könnyed szórakoztatásnál.
 Hogyan lesz valakiből kizárólag zenés előadások rendezője?
S. Sz.: Gyermekként, Jánoshalmán, zenés műsorokat szerveztem és rendeztem. Hangszeren tanultam, énekeltem. Középiskolás koromban Szentesen, a dráma szakon is főként a zene érdekelt. Volt egy hosszú útkeresési időszakom, természetesen operett-musical színész szerettem volna lenni. Több színházban is megfordultam, de 2001 novemberében, amikor egy turné után visszaérkeztem Magyarországra Amerikából, úgy éreztem, zenés színészként kicsit „elfogytak alólam a darabok”. Valamit kezdeni kellett az életemmel, ezért jelentkeztem az Operettszínházba rendezőasszisztensnek. Ma már rendezőként – Marosvásárhelyen diplomáztam tavaly – is az a célom, hogy túl a szórakoztatáson, a prózai előadásokhoz hasonlóan, olyan zenés előadásokat állítsak színpadra, amelyekben van gondolat, saját kapcsolódási pont, katarzis és üzenet.
Érdemes mélységet keresni zenés darabokban?
S. Sz.: Persze hogy érdemes, kell is! Az elszántság és a próbálkozás is nagyon fontos. Hogy aztán ez milyen eredménnyel zárul, átmegy-e az üzenet, van-e befogadó készség rá, már más kérdés. A kritikusok például rendszerint lehúzzák (tisztelet a kivételnek!) az Operettszínház produkcióit. Azért ér minket támadás, mert olyan dolgokat akarunk megfogalmazni, amik a kritikusok szerint nem a mi a területünk. Ráadásul zenés színésznek lenni nagyon nehéz, izgalmas kihívás, hiszen a Jóisten a genetikailag kódoltan jó énekhang mellé nem biztos, hogy ugyanolyan bőkezűen mérte a színészi képességeket vagy a tánckészséget. Én büszke vagyok a kollégákra, akik bebizonyítják, hogy sok munkával ezekben is lehet fejlődni.
Az opera, esetünkben a kortárs opera kiemelkedik a zenés műfajok közül?
S. Sz.: Nem szeretem a kategorizálást, tekintve, hogy vannak olyan musicalek – például Miklós Tibor és Kocsák Tibor Anna Kareninája –, amelyek technikai szempontból klasszikus hangképzést kívánnak, de az operák között ott van például a Carmen, amiben van prózai jelenet, a musicalekhez hasonlóan. Vagyis nincsenek éles határok, ahogy a kortárs kifejezés is inkább az új zenei utak keresésére utal.
Az Operett Raktárszínháza elég extrém helyszín egy operának.
S. Sz.: A közönség másfél méterre ül a színészektől, és valóban hatalmas kihívás olyan hangulatot teremteni, ami egy nagyszínházban ötven méterről tűnik intimnek. Ehhez vissza kell venni az éneklés hangerejéből, és a színészi eszközök tekintetében is inkább filmes megfogalmazásra kell törekedni. Aztán persze, amikor az előadás felkerül a nagyszínpadra a Miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, egy nap alatt kell majd felnagyítani az egészet, ami azt hiszem, egyszerűbb feladat lesz, mint most a megszokott technikákból levenni.
| hirdetés
 |
|
A kis színpad kis zenekart is kíván.
S. Sz.: Dubrovay László Váltságdíjából született egy átirat két zongorára, Vidovszky László Nárcisz és Echója pedig eleve kiszenekarra készült. Ez erősíti majd az intimitást és a produkciók kísérleti jellegét.
Mi az, amiért az Operettszínház közönsége bejön majd két kortárs operára?
S. Sz.: Már most, a főpróbahéten borítékolni tudom a fanyalgást, rá fogják sütni az előadásra, hogy musicalesre lett rendezve. És azt hiszem, ez a kulcs, hiszen mi a kortárs operát megpróbáljuk ugyanolyan fogyaszthatóvá tenni, mint amilyenek a musicalek és az operettek, ahol a fogyasztható jelző nem negatív, hanem a befogadható szinonimája. Ezt a látványvilággal, a friss játékmóddal, a hiteles színpadi létezést segítő, valós szituációkkal szeretnénk elérni. A színészek is érzik, hogy ma már nem arról szól az operajátszás, hogy kiállunk, és leszúrt lábbal énekeljük az áriákat. A színházat komplex művészetnek tartom, amely mondanivalóval párosítva társadalmi problémákat is felvethet.
Milyen problémákat vethet fel ez a két opera?
S. Sz.: A Váltságdíj az én olvasatomban egy abszurd vígopera, mert az egy teljesen abszurd szituáció, hogy egy banánköztársaságban a Főnököt elrabolja a Kielégületlen Asszonyok és Lányok Szövetsége, majd mivel nem tud teljesíteni, csekély váltságdíjat kér érte. A Nárcisz és Echo, túl a mítoszon, egy kifordított társadalmat mutat meg, ahol az erkölcstelen egyenlő az erkölcsössel, a szépet, jót, igazat kereső ember bűnös, és ahol a fiatalok túlzottan is befolyásolva vannak korcsoportjuk és környezetük által. A szülőknek kutya kötelességük lenne észlelni a kisiklási lehetőségeket, ami a darabban nem történik meg, ez vezet a tragédiához.
A mondandót sokfelől jött művészeken keresztül kell átadnia.
S. Sz.: Molnár Ágnes operaénekesnő Miskolcról érkezik hozzánk, Szécsi Máté a Pécsi Nemzeti Színház magánénekese, Homonnay Zsolt pedig annak ellenére, hogy a musicalek és operettek világából közismert, maradéktalanul teljesíti az operaénekesektől elvárható klasszikus éneklést. Két fiatal, Kelemen Dániel és Kristóf István most bontogatja a szárnyait az opera világában. Kun Ágnes Anna nagy találkozás volt, de éppilyen fantasztikus együtt dolgozni Birta Gáborral, Dániel Gáborral és az Érdemes művész Kalocsai Zsuzsával is. A szintén Érdemes művész Frankó Tünde pedig, aki a legtöbb kortárs operát énekelte Magyarországon, a színészi játék és az éneklés különleges összhangját valósítja meg. És van egy fiatalember, Farkas Tamás, aki három éve felvételizett hozzánk, amikor azt tanácsoltuk neki, hogy klasszikus énekléssel is próbálkozzon, ő most Nárcisz szerepében mutatkozhat be. Az összetartó erő az énekesek között maga a zene, amihez nagyon pontos színészvezetés és stílus társul, hogy végül egységes képet hozhassunk létre.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
