Mindannyian ismerhetünk olyan embereket, akik szeretnének mindent maguk megoldani, mert úgyis ők tudják a legjobban.
Hogyha nincs körülöttük senki, akit a munkába bevonhatnának, akkor talán így is járnak a legjobban, de más esetekben, ha épp akadna segítség, szerencsésebb lehet az átgondolt munkamegosztás.
A „túlmenedzselés” csapdáival foglalkozik J. Keith Murnighan vezetéselméleti professzor könyve, és azt állítja, hogy a vezetés, irányítás leghatékonyabb módja, ha az elvárt hatásokat, a reakciókat próbáljuk meg felmérni, és onnan visszakövetkeztetni a teendőkre. Magyarán, a jó vezető nem a következő lépést, a következő lépcsőfokot vizsgálja, hanem a remélt végeredményből számol visszafele, hogy mit kell megkövetelnie munkatársaitól. A módszer persze nemcsak az üzleti életben hasznos, hanem a magánéletben is, ha sikeresen tudjuk felmérni a céljainkat. Pár dologra még persze szükség lesz a sikerhez vezető, rögös úton. Ilyen például a bizalom; ha már rábíztunk egy feladatot valaki másra, adjuk meg neki a feltétlen bizalmat, hogy el is végezhesse a neki delegált részt, az ellenőrzést ne vigyük túlzásba, higgyünk abban, hogy a munkafázis megfelelően el lesz végezve.
Murnighan szerint egy hatékony irányító egy karmesterre hasonlít, aki nem akarja az összes hangszeren egymaga megszólaltatni a művet, hanem okos vezényléssel szép összhangot teremt. A szakember azt javasolja, hogy próbáljuk meg elképzelni, hogy három hétig minden telefont kikapcsolunk, e-maileket nem nézünk, és elutazunk. (Ezt idáig kellemes elképzelni persze.) Majd pedig képzeljük el, hogy visszaérkezünk a valóságba, és meg kell nézzük, hogyan haladtak vagy torlódtak fel a dolgok. Ha minden ment a maga útján előre, akkor vélhetően nem dolgozunk mások helyett. Ha minden ránk szakad, akkor a karmesteri pálca még nem önjáró.
HVG Könyvek
204 oldal / 3900 Ft
Kritika (4) |
vissza
vissza a lap tetejére
