A jó öreg Svejk étteremből mindössze egyetlen „nosztalgia oldal” maradt meg, tegyük persze hozzá, hogy a Király utcai vendéglátóipari egység korántsem volt valami nagy durranás.
A derék katonáról elnevezett, dicstelen véget ért vendéglő egynémely népszerű fogását átvette ugyan a helyére települt Magdalena Merlo, de ettől az egész koncepció csak kuszább, még kaotikusabb lett. A hely ugyanis olasz étteremnek álcázza magát, így inkább hiteltelenebbé teszi, hogy fenntart egy svejkes, csülkös-káposztás oldalt, valamint egy magyaros gulyásos-pörköltes oldalt is a különben pizzákkal, pasztákkal teli étlapon. Még zavarosabb a helyzet amiatt is, mert a hely jól láthatóan egyfajta marketingcélú beruházásnak tűnik, mindent egy közismert olívaolajos-konzervszószos cég logója díszít (ha nem akarunk finomkodni, akkor a Bertolliról van szó), így pedig végképp nehéz eldönteni, hogy mit főznek frissen, mi a késztermék, mi a konyha erőssége. További kérdés, hogy miért nincs akkor az asztalon legalább egy kis olívaolaj, és miért magyar közért típusú kenyeret hoznak ki. Fura ötlet az is, hogy az asztalokon egy hajtogatható tábla van kihelyezve, az elképzelés szerint ezzel lehet jelezni a pincérnek, hogy az asztalhoz siessen-e, vagy épp hagyjon békén. A szállodai szobákban ez az eljárás működik, étteremben azonban nem véletlenül nem vezették be még világszerte. Az egyszerűbb ügymenet végett – többször kipróbáltuk – a pincérek sem hederítenek rá, hogy éppen milyen táblát mutogatunk. Nincs nagyon kitalálva itt semmi, a felszolgálónk nem ismeri a napi menü fogásait, maga is csak találgat, mi mit jelenthet a kínálatban, de nem is nagyon töri magát, megkönnyebbül, hogy nem faggatjuk tovább. A kollegája főleg a mobiltelefonjával bíbelődik, de ő legalább képzett munkaerőnek tűnik, még ha most aktuálisan valami privát elrendeznivalója akadt is…
A konyha is a kitaposott középszer útját járja, keveset kockáztat, keveset is markol. A felütés egész jó, sűrű, tűzforró, bazsalikomos paradicsomleves érkezik, rajta értelmezhetetlen és kezelhetetlen állagú „sajtos padlizsánkarika”, amelyet némi rutinnal szerencsére ki lehet kerülni. A lé finom, ugyanakkor talányos módon – neve ellenére – bazsalikommal nem nagyon bontották meg a koherenciát. Kis asztali borssal az egész helyrepofozható, soha rosszabb kezdést. Elrontva éppenséggel a spenótos, füstölt sajtos gnocchi sincs, de ez a legtöbb, amit mondhatunk róla. Bő kézzel szórt karavánsajt, váratlanul főzelékszerű, tejszínes paraj, leküzdhetetlen méretű adag jellemzi. A roston sült nyelvhal is vállalható, nem emlékezetes produkció, de nincs kiszáradva, frissen készült, a hozzá érkező gombás-capris szósz is jóízű, még ha a saucier-ben történő tálalás kicsit túlzott finomkodásnak hat is ezen a szinten. A jázmin rizsköret nem sikerült túl jól, pempős, és kár, hogy külön felszámítják, de még mindig jobb, mint a sokkolóan elszúrt, vizes-tejes állagú jeges kávé, sok bolti tejszínhabbal. A záróakkord: ízre jó, zselatinnal alaposan megfegyelmezett, meggyes mákpuding. Feszít a tányéron, mint a cövek, katonás vigyázzállásban. Svejk megirigyelné.
|
vissza
vissza a lap tetejére
