Kritika (4) Fehér Isten 2014-06. szám / Szalóky Bálint
Ha van magyar alkotó, aki Tarr Béla mellett meg tudta vetni a lábát a nagy filmfesztiválokon, akkor az minden bizonnyal Mundruczó Kornél: Cannes-ban nem turista, hanem hazajáró vendég, a fontosabb szekciókba való bekerülése pedig egyet jelent a sikeres nemzetközi értékesítéssel.
Az Un Certain Regard kategória fődíja mégis mérföldkő Mundruczó életművében, amit éppen egy, a karrierje szempontjából is fordulópontnak tekinthető alkotással érdemelt ki. A Fehér Isten szakít a közép-európai művészfilmek nyomorgós romantikájával, ehelyett társadalmi üzenetét zsánerfilmes keretekbe, ráadásul egy utópiába ágyazza. A kutyákkal leforgatott Majmok bolygója ezzel együtt egyértelműen szerzői film maradt, mely minden korábbi Mundruczó-alkotásnál komorabban tekint világunkra, azokra a politikai változásokra, közhangulatokra és félelmekre, amelyek körülvesznek minket.
A rendező az erős nyitójelenetet követően rendkívül ügyesen futtat párhuzamosan két történetszálat, idővel új karaktereket vezet be, remekül bánik főszereplőivel – legyenek azok két- vagy négylábúak –, miközben végig fenntartja a feszültséget, és olykor váratlanul sokkolja nézőit. Egyedül az utolsó harmadban bicsaklik meg kissé: az akciójeleneteken sajnos egyszerre látszik a pénztelenség és rutintalanság, előbbit pedig aláhúzza az olcsó hatást keltő zenei aláfestés. De a fináléra Mundruczó újra formába jön: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Fehér Isten záróképe az egyik leggyönyörűbb, amit magyar filmben valaha láttunk. Ha pedig igaznak véljük azt a régi mondást, miszerint egy film nyitányának és befejezésének kell igazán erősnek lennie ahhoz, hogy emlékezetes legyen, a Fehér Istennek nincs oka szégyenkeznie.
Fehér Isten (16)
Magyar film | hirdetés
|
|
Rendező: Mundruczó Kornél
Főszereplők: Psotta Zsófia, Zsótér Sándor, Monori Lili, Thuróczy Szabolcs
120 perc
Forgalmazó: InterCom
Már a mozikban
|
vissza |
|
| |